Egy gimnazista lány agymenéseit, művészkedéseit és szárnybontogatásait találhatjátok ezen a blogon, vagy másnéven egy virtuális kuckón, ahová bárki betérhet egy bögre kávéval vagy teával.

navigáció

eddig történt

látogatók

Rendszeres olvasók

#12 - Tündérországban jártam

||
Tegnap jöttem haza Erdélyből, ahol öt napot töltöttem az osztályommal (és az évfolyamommal) együtt. Mondhatni, elég eseménydús utazás volt, azt hiszem, sok szempontból jó, bár történtek elég furcsa dolgok is.
A szállásunk a Fehér megyei Torockón volt, ami a nagyrészt románok által lakott Erdélyben található, tehát még nem Székelyföld területén. Torockó azonban szinte teljesen magyar település, ezért kivételt képez a környéken. A falu a gyönyörű Székelykő lábánál fekszik, a hegyet a szállásunkról tökéletesen lehetett látni, sőt, a mi szobánkból nyíló erkélyről telibe láttuk a Székelykőt, úgyhogy az
ott töltött öt nap alatt rengeteg arcát megismerhettük – milyen, amikor párás, esős idő van, amikor kitisztul, amikor a nap megsüti, amikor felkel, majd lemegy a nap, amikor egy felhő takarja el, és persze, milyen mászás közben és a csúcsról nézve. Nem tagadom, beleszerettem a hegybe. Torockó pedig a házai miatt is különleges, fehér, klasszicista díszítésű lakóházak alkotják a falut, melyek Európa örökségei közé tartoznak, és remélhetőleg hamarosan Torockó miattuk bekerül az UNESCO világörökségi listájába.
Nagyon szerettem Torockót, mert egyszerű, parasztos (és gyakran térerő és WiFi-mentes) környezetben nagyon hangulatos volt öt napot eltölteni, és emellett hihetetlen volt minden nap a Székelykő és a gyönyörű házak látványára kelni reggelente.
Első nap végig utaztunk, első megállónk pedig Nagyvárad volt, ahol megnéztük a Székesegyházat és sétáltunk a belvárosban. A központ szép volt, történelmi és szecessziós stílusú épületeivel, azonban bevallom, egyes részek borzasztóan kiábrándítók voltak. Aki járt már Romániában, az tudja, hogy nem a legfejlettebb ország és a városok tele vannak szocreál épületekkel, talán jobban is, mint Magyarországon. Egyébként korábban is voltam Erdélyben (főleg Székelyföldön), azóta mondjuk elméletileg sokat fejlődött az ország, de még mindig nem a földi paradicsom.
Nagyvárad után a Királyhágót néztük meg, amit én már nagyon sokszor láttam, mert jó párszor voltam Erdélyben, és ahányszor mentünk, ott minden alkalommal megálltunk, ahogy most is – oda és visszafele is. Még mindig nagyon szép volt a kilátás, és lőttem jó pár fotót, bár a legtöbb képet az egyik barátnőmről készítettem, aki nagyon szereti, ha fotózzák, én meg szeretek fotózni, szóval vele gyakran csinálunk ilyen programot.
A buszunkban egyébként harmincvalahányan utaztunk, és ez általában azt jelentette, hogy nem volt túl nyugis a környezet, még ha a fél osztály aludt is. Főleg azért volt ez, mert mindig kellett valamilyen zenének szólnia hangosan egy Bluetooth-ps hangszórón – és sajnos az idő nagy részében nem olyan zene, amit én élveztem. Azonban előfordult időnként, hogy nagy klasszikusokat raktak be, régi slágereket, amiket mindenki ismer és szeret. A Királyhágó után pedig direkt ilyen zenék mentek, és a busz hátsó fertálya énekelt és „bulizott” ezekre. Én is élveztem, bár a busz elejére szorulva, ahol mindenki csöndben volt szinte, annyira nem engedtem el magam. Az egyik osztálytársam (akinek általában legnagyobb a hangja) a Hair című musicalből az I Got Life számra külön produkciót adott elő, táncolva és hangosan énekelve, úgy, hogy mindenki szakadt a röhögéstől, még a tanárok is, és a végén mindenki ujjongva tapsolt neki. Szóval ez adott egy nagyon jó hangulatot.
Ezután Körösfőn álltunk meg, ahol a kazettás mennyezetű templomot tekintettünk meg. Nekem nagyon tetszett a templom, mert tele volt gyönyörű népművészeti alkotásokkal – a szőttesekkel, és a festett kazettákkal és padokkal.
Körösfő után már nem álltunk meg sehol, és este nyolc óra körül érkeztünk meg Torockóra, ahol elfoglaltuk a szállásunkat. A fő tér (ahol egy forrás folyt - az egyetlen és a legjobb vízforrásunk) adott otthont a vendégházunknak. Elég sokféle szoba volt ott, kicsik, nagyok, újak és régiek. Nekünk kicsi szobák jutottak, de ami kárpótolt érte az az, hogy volt egy „privát” erkélyünk, amiről, mint említettem, szembe láttuk a Székelykőt – és úgy érzem, mi jártunk a legjobban – pontosabban négyen, két kétágyas szobában egy-egy mosdóval és fürdővel.
Második nap egészében Torockón voltunk, délelőtt megnéztük a falut és a néprajzi múzeumot, majd fél tizenegy körül – egy helyi kürtőskaláccsal a táskámban – elindultunk megmászni a Székelykőt. Igazi kemény túra volt, hiszen az idő nagy részében legalább negyvenöt fokos vagy meredekebb emelkedőn kellett felkapaszkodnunk, ráadásul párás, meleg idő volt, így nagyon elfáradtunk, néha kicsit meghaltunk közben, egyesek a túrától, mások a tériszonytól, néhányan pedig mind a kettőtől.
Engem a kilátás kárpótolt a túra nehézségéért. Az 1129 méter magas csúcsra feljutásért meg kellett dolgozni rendesen, de nagyon megérte. Lefele könnyebb volt, de nem kevésbé félelmetes, ugyanis erdőben mentünk, ahol az előző napi eső után még csúszós sáros volt a lejtő, így gyakran lettünk faimádók és kaptuk el egymást, mondjuk néhányan azt képzelve, hogy ők a fenegyerekek, a legmeredekebb lejtőn akartak leereszkedni, de nem hiába estek fenékre. Én, bár vigyáztam, szerencsétlenségemből kifolyólag – és egyszer mászás közbeni szotyizás miatt – pontosan négy alkalommal estem el, de legalább nem lett bajom.
Harmadik nap a Tordai hasadékhoz mentünk először, ami egy rövid, de egészen sziklamászós túra volt. Nagyon szép volt egyébként a Hesdát patak és a két hatalmas sziklafal, ami körülölelt minket. A hasadék után az egészen kiábrándító Tordán (ami szerintem az egész utunk alatt a legrondább város volt, amit láttunk) átbuszozva a tordai sóbányát vettük célba, ahol egy rövid idegenvezetés után szabadprogramként csónakba ültünk a bánya legmélyén lévő tóban. Evezni mondjuk egyikünk se tudott, de azért próbálkoztunk, és bár elég sokszor ütköztünk más külföldi turistákba, jól eltelt az idő. Végül Torda belvárosában kaptunk szabadidőt, amitől nem meglepő módon nem voltam elájulva, főleg, hogy sajnos esett az eső.
Aznap este volt azt hiszem a legemlékezetesebb az összes közül, kezdve azzal, hogy az egyik házinéni kiakadt azon, hogy a lányok szobájában fiúkat látott (akik nem mellesleg nem csináltak semmit azon kívül, hogy beszélgettek), és ordítozott, majd az osztályfőnököm kiosztotta. Később, vacsora után pedig a wifi-s erkélyünkről (ahol emiatt mindenki kockult) elszabadulva összetalálkoztam néhány c-s lánnyal, akikkel nagyon jóban vagyok, és mivel kedvesek voltak és befogadtak, velük töltöttem az este nagy részét. Beszélgettünk és kártyáztunk, míg amúgy a fél évfolyam kocsmában volt. Tíz körül a szállásra visszaérve pedig kiderült, hogy a kocsmázás néhányaknak kicsit sok volt, két lány osztálytársam (és néhány fiú) nagyon szétcsapták magukat, hogy támogatni kellett szerencsétleneket. Azt hittem egyébként, hogy ofőm nagyon ki lesz akadva, hiszen indulás előtt ofői órán szentbeszédet tartott arról, hogy „zéró tolerancia” van az alkohollal kapcsolatban, ehhez képest úgy tűnt, mintha a dolog nem érdekelné a tanárokat egyáltalán.
A negyedik napon először Torockószentgyörgyre mentünk, ahol felmászunk a várba, hogy gyönyörű
kilátást nézhessünk újra, majd a következő megálló Nagyenyeden volt. Itt a Bethlen kollégiumot és a vártemplomot néztük meg. Végül Gyulafehérvárra mentünk, itt megnéztük a vár megmaradt részeit és a székesegyházat, utána pedig háromórás szabadidőt kaptunk. Ezalatt ettünk egy elég rossz pizzát 13 lejért egy nagyon fura étteremben, láttunk egy utcai művészt, vettünk olvadós fagyit egy cuki, de fura sráctól, és játszottunk Heads Up-ot az egyik téren, hogy elüssük az időt.
Az utolsó napon már hazaindultunk, de útközben természetesen meg kellett állnunk Kolozsváron. Megnéztük Mátyás szülőházát és a szobrát, valamint a székesegyházat, utána pedig a fél osztály a közeli KFC-ben töltötte a háromnegyedórás szabadidőt.
A buszút kevésbé volt hangulatos az odaútnál, főleg mivel borzasztó magyar tuc-tuc és/vagy mulatós zene ment állandóan, így időnként a saját zenémet üvöltettem a fülembe, máskor pedig az előttünk ülő fiúk telefon speaker-jéről szóló rockzenébe hallgattam bele. De gyakran csak szenvedtünk a zenéktől. Amúgy sokat beszélgettünk a barátnőmmel, aki mellett ültem egész végig, és akivel egyébként mind a három alkalommal, amikor játszottuk, hibátlan megoldásokkal nyertük meg a totót, mert jól tudunk tippelni és mert figyeltünk – így mindig kaptunk ingyen kaját.
Az erdélyi út összességében eseménydús volt, volt benne sok dráma is, és sok jó beszélgetés, amiről nem írtam. A látványosságok közül egyébként a természeti dolgok sokkal inkább lenyűgöztek, mint a városok, amik közül egyébként Kolozsvár volt talán a legszebb, bár Gyulafehérvár és Nagyvárad se volt rossz. Eddig Erdélynek ezen a részén nem nagyon voltam, csak Székelyföldön, szóval ezek a helyek nagyjából újdonságok voltak számomra, ezért sok élményt gyűjtöttem. Bár az osztályközösségünk alapjáraton elég borzalmas, mégis egész jól viseltem a velük eltöltött öt napot, sőt, jól éreztem magam.
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt az elménybeszámolót. (A képeket mind én csináltam, telefonnal.)
Ti jártatok már Erdélyben? Mik a kedvenc helyeitek?

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése