Florealise

Egy gimnazista lány agymenéseit, művészkedéseit és szárnybontogatásait találhatjátok ezen a blogon, vagy másnéven egy virtuális kuckón, ahová bárki betérhet egy bögre kávéval vagy teával.

navigáció

eddig történt

látogatók

Rendszeres olvasók

Mindenkinek kötelező sok évig koptatnia az iskolapadot, és a legtöbben nem tesszük különösebben szívesen. Sokszor arra gondolunk, jobb lenne hagyni a fenébe (én az év minden napján jk), hiszen nehéz, sok munka, és az esetek nagy részében nem is érdekel minket a téma.
Őszintén, én is régóta unom már a közoktatást, és én is nagyon elfáradok, és néha én is túlterhelve érzem magam. Persze, nagyon nagy problémák vannak asz oktatási rendszerrel, de erről majd egy későbbi bejegyzésben szeretnék írni részletesebben. Most inkább arról szeretnék írni, hogy hogyan érdemes tanulni, és a lehető legjobbat kihozni magunkból az iskolában, még a kellemetlen körülmények között is.
Nem azért érdemes tanulni, hogy mindenből csak jó jegyeink legyenek.
A jegyekre kevésbé értékelésként, hanem inkább visszajelzésként kellene tekintenünk szerintem. Az, hogy kettest kaptam a matekdolgozatra, nem azt jelzi, hogy rossz vagyok matekból, hanem azt, hogy nem elég energiát fektettem be, amikor erre a dolgozatra készültem, és ezért legközelebb talán jobban kell igyekeznem. Ha pedig a legjobb igyekezetemmel sincs meg az ötös, csak a négyes, az se azt jelzi, hogy buta vagyok. Inkább azt jelzi, hogy talán nem matematikusnak kellene mennem, viszont más dolgokra érdemesebb fókuszálnom, amik fontosabbak a jövőm számára.
A jegyek a nap végén alig számítanak valamit. A felvételin az érettségi százalékoknak sokkal nagyobb szerepe van, ha matekból ötös helyett négyest kaptál, az csak pár ponttal kevesebb.
Nem a jegyeknek kell tanulni. Viszont az alapműveltség megszerzése valóban elég fontos. Érdemes felismerni a tananyagban, hogy mik azok a témák, amik talán az életben is előkerülhetnek, és azokat megjegyezni – de nem bemagolni a dolgozatra, hogy utána két nappal már ne emlékezzünk rá, hanem megérteni az összefüggést, és eltárolni a hosszútávú memóriánkban.
Ami pedig a legfontosabb: felismerni a tantárgyakat, amik a leginkább érdekelnek, és azokra fókuszálni, hogy valódi tudást szerezzünk. Nem csak azért kell ezeket tanulni, hogy le tudjunk érettségizni, és hogy aztán esetleg le tudjunk diplomázni az egyetemen, hanem hogy a gyakorlatban is tudjuk hasznosítani a tudást, amit megszereztünk. Ha eléggé érdekel a téma, érdemes akár utánajárni, és tanulni saját magunknak, fejleszteni a tudásunkat.
Személyes példa: Mindig is érdekeltek a nyelvek, imádok nyelveket tanulni. Azt pedig – a bátyáimnak köszönhetően – hamar felismertem, hogy kizárólag csak az iskolában nem fogok elég jól megtanulni semmilyen nyelven. Így elkezdtem videókat, majd később filmeket nézni angolul, és könyveket olvasni, és rájöttem, hogy valóban rengeteget jelent az, hogy magamtól is gyakorlom, és talán ezért is van az, hogy az angol csoportban én voltam az egyik legjobb. Ugyanígy az olasszal is, ezen a nyáron nagyon sokat fejlesztettem az olasz tudásomat, nem azért hogy ötösöket kapjak az órákon, vagy hogy a tanárt lenyűgözzem (Jézusom), hanem mert valóban szeretnék megtanulni olaszul és egyébként is imádom az országot és a kultúrát is. Ezen kívül franciául már teljesen magamtól kezdtem el tanulni, és képes vagyok órákat tölteni a gyakorlásával pedig erre sosem fogok jegyet kapni, és nem azért csinálom, hogy legyen egy nyelvvizsgám, hanem mert egyszerűen imádok új nyelveket tanulni és ezáltal új kultúrákba nyerni bepillantást. 
Ahogy egyik délelőtt francia szavakat írogattam a kis füzetembe, és új nyelvtanokat tanulgattam – akkor jöttem rá a „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” mondás értelmére úgy igazán, és hogy mit jelent az életnek tanulni. Hát ezt. Amikor egy órán keresztül igéket ragozok, csak azért, hogy egy nap franciául beszélgethessek valakivel, és hogy Franciaországban ne adhassanak el.
Alapvetően nagyon lusta vagyok, mivel könnyen tanulok és ezért sosem volt szükségem arra, hogy igazán megerőltessem magam a jó jegyekért (erről részletesebben írtam ITT). Így általában nem is nagyon tanultam dolgozatokra, csak mindig az óra előtti ötperces szünetben, és bár sokszor még így is megvolt az ötös vagy a négyes, egy nap múlva már semmire sem emlékeztem a dolgokból általában. Tudom, hogy ez nem hatékony egy cseppet sem, éppen ezért próbálom rávenni maga arra mostanában, hogy inkább töltsek több időt a házik megírásával, és ne csak sebtében lemásoljam (mert be kell vallanom, nem egyszer csináltam ilyet), ezzel gyakorolva az anyagot, és inkább üljek többet a füzetem felett, és magolás helyett összefüggéseiben átlátva megtanuljam az adott témát. Főleg ezek a céljaim az új tanévre, remélem sikerül betartani. Emellett természetesen, amiről eddig írtam, hogy nyelvekben pedig szeretném tovább fejleszteni magam, mert tudom, hogy számomra ez fontos és szükségem is lesz ezekre a jövőben, nem csak egyszerűen élvezem a dolgot.
Ezt javaslom mindenkinek (és magamnak is), aki még velem együtt az iskolapadokat koptatja – tanuljunk, amíg lehet és amíg ez az egyetlen dolgunk, és próbáljunk valódi tudást szerezni, amit hasznosíthatunk az életben.
Augusztus legutolsó hetében járunk, úgyhogy elindult a Back To School bejegyzések ideje, én is készültem néhány bejegyzéssel, hiszen diákként elég sok szempontból foglalkoztat ez a téma. Az első ilyen jellegű, sulis bejegyzésem egy személyesebb poszt lesz, amiben az idei tanévre szóló terveimet taglalom.
Vajon túlvállaltam magam erre az évre? Nem vagyok benne biztos, de kicsit félek, hogy igen, mert rengeteg dolgot fogok csinálni idén iskola mellett, ezek között van jó néhány új dolog is, és nem hiszem, hogy az iskola tizenegyedikben könnyebb lesz, mint tavaly. 
Annyi könnyebbségem lesz, hogy nem kell majd angolórákra járnom, mivel már megcsináltam az érettségit, plusz nem lesz rajz, ének és infóórám se, ezzel a tölteléktantárgyaim nagy részétől megszabadultam. De azzal, hogy ezek az órák kiesnek, valószínűleg összességében nem lesz kevesebb órám, mivel két tantárgyból leszek faktos (töri és magyar), és a többi tantárgynak is emelkedni fog az óraszáma valószínűleg. Ráadásul még plusz szakkörféleségeket is vettem fel – egy plusz olaszórát (nyelvvizsga és OKTV felkészítő), és pszichológia faktot, amit azért sorolok a szakkörökhöz, mert valószínűleg nem lesz igazán komoly, de kiderülhet az ellenkezője a dolognak.
A lényeg, hogy az iskola sem lesz könnyebb, én pedig egészen sok sulin kívüli tevékenységet is vállaltam magamra.

Zeneiskola

Mindig is jártam zeneiskolába, egész kicsi korom óta, így ez nem újdonság. Sok éve citerázom és plusz órában citerazenekarba járok. Idén ez eléggé meg fog változni – abbahagyom a citeraórákat (de zenekaron maradni fogok), helyette elkezdek népi hegedülni. Már nagyon izgatottan várom, hogy mi lesz ebből az egészből, sosem hegedültem még, de kíváncsi vagyok rá. Mivel szeretnék minél több hangszeren megtanulni életemben, boldogan mondhatom, hogy a hegedű lesz a negyedik a sorban (citera, gitár, ukulele az első három).

Magánének

Egy teljesen másik iskolába járok magánénekre, méghozzá tavaly november óta egy nagyon aranyos tanárnőhöz. Itt főként klasszikus hangképzést tanulok, amiről előtte azt hittem, nekem nem jó semmire, hiszen soha nem akartam operaénekes lenni vagy mi. Igazából nagyon sokat segít, ugyanis a klasszikus hangképzés mindennek az alapja, és így tudom megismerni a hangom képességeit és fejleszteni az énektechnikámat.

Zenekar

A zeneiskolás zenekaron kívül egy szimfonikus zenekarban énekelek már sok éve, és az őszi időszakban főleg nagyon sok koncert és még több próba lesz. Ezen kívül pedig éppen egy albumon dolgozunk, ami szintén sok munkát igényel, de nagyon szeretem csinálni.

Önkénteskedés

Az előző bejegyzésemben már írtam arról, hogy idén nyáron csatlakoztam egy külföldi csereprogramokat szervező alapítvány önkéntesei közé, és hogy ez igazából csak most fog igazán beindulni – ez pedig annyit jelent, hogy ez is egész sok időmet el fogja foglalni, mivel háromféle feladatkört is magamra vállaltam. Nagyon remélem, hogy élvezni fogom a munkát, és hogy jó élmény lesz segíteni a cserediákokat.

OKTV

Ez nem sulin kívüli tevékenység, de valamilyen szinten mégis annak számít, hiszen biztos vagyok benne, hogy sok nem iskolában töltött időt fogok rászánni.
A lényeg az, hogy jelenleg úgy néz ki, hogy két tantárgyból is, de legalább egyből indulni fogok OKTV-n. Mindkettő főleg azért, mert a tanáraim rá akarnak venni, én pedig úgy vagyok vele, hogy miért ne próbáljam ki magam, bár az az igazság, hogy egy kicsit félek a dologtól.
Olaszból biztosan fogok menni, ahogy a csoportom fele is, mert a tanár általában mindenkit el szokott küldeni már tizenegyedikben is. A másik lehetséges tantárgy a magyar, amire egy régebbi tanárom akar vinni, aki egyébként nemrég egy csapatversenyre vett rá (aminek eredményeképp július elején Németországban voltam). Ez az ijesztőbb dolog, főleg a tanár miatt – félek attól a nőtől (igazából bírom, de elég para) – de lehet, hogy igent mondok a dologra. Meglátjuk.

Eléggé sok dolgom lesz idén, sok új kihívás, olyan dolgok, amiktől kicsit tartok, de közben izgatott vagyok miattuk.
Azt hiszem, a tizedik évemet összefoglaló bejegyzésben arról írtam, hogy a tizedik azért volt az eddigi legjobb évem, mert sok kihívásnak tettem ki magam, viszont ezektől sokat kaptam, és rájöttem, hogy szükségem van ezekre, hogy ne punnyadjak és lustuljak el és hogy ne érezzem üresnek az életemet. Szóval úgy tűnik, ettől idén sem kell majd félnem.
Ha pedig túl sok lesz (amire látok némi esélyt), akkor abbahagyok vagy szüneteltetek valamit. Nem probléma, legalább megismerem a határaimat, hogy mennyi terhelést vagyok képes elviselni.
Azért remélem, hogy a sok-sok dolog ellenére lesz időm a blogra is, mert ez alatt a néhány hónap alatt, amióta vezetem ezt a kis internetes kuckót, egészen hozzám nőtt, és így nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki bekövetett, elolvassa a kis írásaimat, cikkeimet és főleg iszonyat jól esnek a hozzászólások és a visszajelzések. Köszönöm!
Kissé szomorúsággal tölt el, hogy ez a hét a legutolsó a nyáron, jövő hétfőtől pedig újra az iskolapadba kell ülnünk. Illetve, ha nagyon őszinte akarok lenni, igazából egy kicsit várom – valahogy mindig is szerettem az iskolakezdés és az iskolára készülés hangulatát. Csak később válik monotonná, szürkévé a dolog, amikor már belerázódtunk.
Ma egészen ráhangolódtam az iskolakezdés, sőt még az ősz gondolatára is, de a mai bejegyzésben még nem erről fogok szót ejteni.
Szeretnék emléket állítani az idei nyaramnak, ami nem egészen volt olyan, mint az eddigi vakációk.
Az első különbség a korábbi nyarakhoz képest az, hogy sokkal kevesebbszer utaztam el, és egyetlen egy táborban sem voltam az idén, pedig régebben biztosan azt mondtam volna, hogy tábor nélkül nem nyár a nyár. Összehasonlításképpen, tavaly azt hiszem, négy táborban voltam, idén pedig kétszer (jó, háromszor, ha a sulis kirándulást is beleszámítjuk) utaztam el, és egyik se tábor volt.
Más kérdés, hogy korábbi években nem voltam egyáltalán nyaralni, külföldön pedig már sok éve nem voltam, most viszont, ha úgy vesszük, mind a három utazásom külföldön volt: nyár elején az évfolyamommal Erdélybe mentem. Aztán júliusban egy országos verseny (amin még tavaly szeptemberben vettem részt a csapattársaimmal) jutalom kirándulásképpen Németországba utaztam. Végül pedig most augusztusban egy utazási iroda által szervezett buszos út keretében Olaszországban voltam anyukámmal.
Szóval összességében kijelenthetem, hogy bármennyire is nem utaztam annyit, és nem voltam táborokban, elképesztő élményekkel gazdagodtam ebben a két és fél hónapban.
Az itthon töltött napjaimban sem hagytam, hogy unatkozzak, természetesen. Minden héten próbáltam legalább három olyan alkalmat szervezni magamnak, amikor elmegyek itthonról, legtöbbször azért, hogy valamelyik barátnőmmel találkozzak, amik mindig jó időtöltésnek bizonyultak. Így alakult, hogy egyértelműen eseménydús nyárban volt részem.
A legmeghatározóbb élményeimről itt (Erdély), itt (Németország) és itt (Olaszország) olvashattok, ezeken kívül pedig szeretnék még írni pár apróbbról.
Ezen a nyáron életemben másodszor vízisíeltem egy közeli város szélén lévő mesterséges tavon, egyik barátnőm társaságában. Sajnálatos módon nem sikerült túljutnom az első kanyaron, de büszkén mondhatom, hogy addig általában simán ment a dolog, míg tavaly, amikor először voltam, alig bírtam felállni a lécekkel.
Mint majdnem minden évben, idén is kimentem a Mesterségek Ünnepére a Budai várba, ami egy népművészeti fesztivál, a kirakodóvásárban valóban értékes népművészeti alkotásokat árulnak és a színpadokon népzenészek és néptáncosok lépnek fel. Idén annyi különbség volt a korábbiakhoz képest, hogy anyukám helyett az egyik, szintén népművészet és -zenekedvelő barátnőmmel mentem. Meghallgattunk egy nagyon jó koncertet, amit korombeli zenészek adtak elő – egy énekes, két hegedűs, egy brácsás és egy bőgős. Az volt a tervem, hogy később odamegyek hozzájuk azon az alapon, hogy az énekeslánnyal már találkoztam régebben népi énekversenyeken, és hogy én is népzenész-szerűség vagyok (citerás), és talán ismernek valakit akit én is (meg persze mert a bőgős srác baromi jól nézett ki), de végül nem jött össze, mert a koncertjük után eltűntek.
Más elég fontos tényezője a nyaramnak, hogy csatlakoztam egy külföldi csereprogramokat szervező alapítvány önkéntesei közé, amit csak most fogok igazán elkezdeni, hiszen mostanában fognak érkezni a diákok Magyaroszágra, de eddig is részt vettem pár eseményen ezzel kapcsolatban – egy képzésen, és pár csapatépítő foglalkozáson a többi önkéntessel, és az utóbbi időben néhány meetingen is, amiben már azt terveztük meg, hogy mit fogunk csinálni az évben. Már nagyon várom, hogy úgy igazán elkezdhessem a dolgot, és persze, hogy találkozhassak a cserediákokkal.

Ennyi lenne ez a kis nyári összefoglaló bejegyzés.

#22 - Kapcsolódva

||
Éreztétek már magatokat kapcsolódva a városhoz? Hogy a bőrötökön érzitek a nyarat, és egyszerűen csak boldogok vagytok?
Én igen. Egész nyáron, minden alkalommal, ha Budapesten jártam, éreztem ezt az életérzést, amikor napfényben fürdik a város, én pedig élvezem, ahogy a járókelők, vagy turisták mennek az utcán, én pedig figyeltem őket. Még a villamoson is – láttam azt a rengeteg bezárkózott embert, akik pont az ellenkezőjét tették, mint én.

Olyan könnyű kikapcsolni magunkat, disszociálódni a környezetünktől. Ülni a villamoson, nézni ki a fejünkből, azt várva, hogy bemondják a mi megállónkat. Fülhallgatót bedugni, mert „zene be – világ ki”, ugye? Nem nézni a körülöttünk lévőkre, még véletlenül se, és ők se nézzenek ránk, foglalkozzanak a maguk dolgával!
Nem mondom, hogy sose éreztem magam még így – főleg, ha esik az eső, hideg van, a fene fogja élvezni a tömegközlekedést és a sétálgatást. De mégis, van valami abban, amikor gyönyörű idő van, nyár, szabadság, én pedig egyedül járom a várost.
Bármennyire élek közel Budapesthez, bármilyen sokszor jártam már különböző szegleteiben, ilyenkor igazán turistaszemmel tudom nézni a környezetemet. Ilyenkor nem szégyellek néha megállni, és fotót lőni, hiszen valóban gyönyörű helyeken járok. Ezentúl büszkeséggel tölt el minden alkalom, amikor egy külföldi nyelvet hallok magam körül, amikor próbálom beazonosítani, hogy vajon milyen nyelven beszélhetnek (ami nem mindig sikerül). Főleg akkor érzem magam igazán büszkének, amikor értem amit mondanak – itt leginkább olaszra gondolok, mert az angolnál az sokkal nagyobb kihívás. (Sidenote: meglepően sok olasz turista van mostanában Budapesten!)
Annak is van valamilyen varázsa, amikor csak úgy beülsz egy kávézóba egy barátoddal, és élvezitek a helyet, a nyüzsgést, egymás társaságát, és egyben a nyarat. Vagy éppen könyvesboltban nézelődtök, és az idegen nyelvű könyvek részlegénél épp azt taglaljátok, hogy milyen nyelven tanultok és hogy mit kéne azon a nyelven elolvasni, a háttérben pedig külföldiek nézegetik az angol nyelvű könyveket, vagy éppen a Budapest és Magyarország guide-okat.
Ha néha úgy tudtok járni a városban, hogy nyitva van a szemetek a látványra és az emberekre is, biztosan észre fogjátok venni, hogy milyen kevés ember teszi ezt – és itt főleg a helyiekre gondolok. Ha épp egy villamosmegállóban várakozol jó néhány emberrel körülvéve, valószínűleg a legtöbbjük a telefonját bújja, és talán még fülhallgató is van a fülükben – nem csak azért, mert „internetes világban” élünk, hanem mert ez a legegyértelműbb egyezményes jel mindenki számára, hogy nem kívánnak senkivel kapcsolatba lépni a környezetükből, és szeretnék, ha békén hagynák őket.
Viszont ha bezárkózol önmagadba, a telefonod és a zenéd mögé bújsz, nem fogsz tudni a jelenben élni, és élvezni a helyet ahol jársz, ahol élsz. Nem veszed észre, hogy mennyire gyönyörű a rakpart, azt sem, ahogyan a napfény visszatükröződik a Duna vizén. Nem fog feltűnni a sok turista (vagy ha igen, inkább csak bosszankodsz miattuk), akiknek lehet, hogy segítségre a van szüksége pont valaki olyantól, aki jól ismeri a helyet. Nem fogod észrevenni, hogy Budapest milyen elképesztő város tud lenni.
Ha valaki ott él, persze, érthető módon, mivel mindennap látja, nem tudja igazán turistaszemmel nézni a várost. Éppen ezért néha érdemes egy kicsit kiruccanni – például felmászni a Gellérthegyre a Citadellához, és élvezni a gyönyörű kilátást. Vagy sétálni egyet a Budai várban, esetleg a Várkert Bazárban. De azt hiszem, ezt nem csak Budapestre vonatkoztathatjuk, hiszen bárhol is élünk mindenhol van néhány jó hely, amit érdemes egy kicsit más szemmel felfedezni, hogy egy kicsit értékeljük.
Érdemes néha kilépnünk önmagunkból és kapcsolódni a környezetünkhöz.
Már azelőtt szerelmes voltam Olaszországba, hogy odaértem volna. Ahogy ültem a zsúfolt buszon, arra vártam, végre olasz beszédet halljak, dallamosat, temperamentummal és jókedvvel. Vártam a rengeteg „Ristorante” feliratot, és hogy igazi olasz kávét kóstoljak, és részem lehessen a tradicionális háromfogásos vacsorákban. Vártam a színes, cseréptetős, mediterrán házakat, melyek az egyszerűségükkel is ugyanúgy elvarázsolnak.
Múlt hét előtt egyszer volt szerencsém ebbe a varázslatos országba eljutni, Szardíniára, amikor hét éves voltam, de koromnál fogva természetesen akkor nem tudtam igazán értékelni, és nem sokra emlékszem az élményből azon kívül, hogy akkor láttam életemben először a tengert. Most azonban újra odautaztam, ezúttal Toscana tartományába, amiről, mint kiderült számomra, telis-tele van elképesztő és csodálatos helyekkel.
A hét alatt valóban megtapasztaltam, hogy milyen valóban használni az olasz nyelvet, és azt hiszem, ez az élmény még inkább elmélyítette nyelv iránt érzett szeretetemet. Néha makogtam, mondtam hülyeségeket, amiket nem értettek meg. Előfordult néhányszor az is, hogy amikor olaszul szóltam valakihez, angolul válaszolt – és nem mondom, hogy nem volt bosszantó. De a hét vége felé már azt hiszem, egészen belejöttem, és így is nagyon sok olyan alkalom volt, amikor értették, hogy mit mondok, és én is értettem a választ. Ez volt az igazi sikerélmény, nagy mérföldkő a nyelvtanulásom során.
Ponte Vecchio
Nem tudnám megmondani, mi tetszett a legjobban, hiszen mivel szervezett buszos úton voltam, kicsit több mindent látogattam meg egy hét alatt, mint ahogy tettem volna, ha egyedül vagyok. De egyáltalán nem bánom, hiszen tényleg nagyon szép városokat látogattam meg.
Talán Firenze volt a legszebb. A dóm nem csak a képeken olyan elképesztően gyönyörű – sőt, élőben valahogy még inkább elvarázsolt, ahogy ott állt előttem, egész valójával, hiszen hatalmas volt. A Ponte Vecchio sem hiába turistalátványosság, bár szerintem kívülről szebb volt, mint belülről. Az Uffizi képtárban pedig tényleg olyan festményeket, szobrokat őriznek, amik igazán fontosak a művészettörténet szempontjából.
Riomaggiore, az első az öt falu közül
Vernazza
Talán Cinque Terre volt a legelképesztőbb élmény számomra. A Ligúr-tengerpartra tett kirándulásunk során ugyanis hajóra szálltunk, és onnan csodáltuk meg ezeket a valódi ékköveket, az öt sziklára épült, színes házakból álló kis falut. Az öt falu egyikében, Vernazza-ban ittam először igazi olasz espresso macchiato-t, egy másikban, Monterosso-ban pedig sok év után újra fürödtem a tengerben. Az egyetlen kár az volt az égető napot leszámítva, hogy csak egy napunk volt arra, hogy felfedezzük ezt a környéket, pedig én el tudtam volna ott tölteni egy egész hetet.
Ezeken kívül még rengeteg gyönyörű helyen jártam, de mindegyik városban csak pár órát töltöttünk. Például Siena és a kagylós tere, ahol elfogyasztottunk egy igazi olasz pizzát, pont azon a helyen, ahol a lovak futnak a mai napon (augusztus 16!). Vagy éppen San Gimignano, az egyetlen város, ami megmaradt valódi középkori formában a lakótornyaival együtt, ahol megkóstoltunk a világ egyik legjobb fagyiját. Pisa is varázslatos volt, a Csodák tere nem hiába vonz annyi turistát – a keresztelőkápolna, a dóm és természetesen a ferde torony élőben csak még szebb. Bár, azt hiszem, a legviccesebb a sok pózoló turista volt, ahogy egymás mellett mindenki megpróbált úgy beállni egy fotóra, ahogy éppen támasztja, kiegyenesíti a ferde tornyot.
Még az is belefért a programba, hogy a Carrara felett található márványbányát is megtekintsük, ahonnan szinte mindegyik dóm, vagy híres szobor szerezte az alapanyagát. A kilátás volt a legszebb, ahogy a hegytetőről leláttunk egészen a La spezia-öbölig, ahonnan két nappal korábban kihajóztunk Cinque Terrébe.
Carrara-i márványbánya
Volterra és Lucca városa is említésre méltó, bár egyik sem a leghíresebb helyek közé tartozik, ott is meg volt található az igazi mediterrán hangulat a történelmi belvárosukban. És természetesen Vinci, a kis város, ahol laktunk, szerintem feleakkora sincs, mint a város ahol lakom, mégis kétszer annyi élet volt benne még este tizenegykor is, mint nálunk délután. Leonardo szülőhelyén egy nagyon szép kis vár található, és a hét alatt két programmal is találkoztunk, amikor este kimentünk lesétálni a fergeteges vacsoránkat – egyszer egy jazzkoncert volt, másik este pedig borfesztivál, koncerttel, kirakodóvásárral, rengeteg emberrel, és még ingyenes volt a bejárás a Leonardo-múzeumba is, ahova nappal sosem volt időnk benézni.
Elmondhatom, hogy hatalmas élményekben részesültem az olaszországi kirándulásom során, mind nyelvi, kulturális és esztétikai szempontokból is. A szervezett út előnye az volt, hogy nagyon sok mindent tudtunk megnézni, belekóstoltunk az autentikus ételekbe, és volt egy nagyon jó idegenvezetőnk. Viszont nagyon fárasztó volt, a nap végére általában egy kicsit lecsökkent a befogadóképességem, annyi információt zúdítottak ránk. De megérte – és így már tudom, hogy hova fogok visszajönni legközelebb egyedül, hogy részletesebben is bejárjam a helyeket, amik érdekelnek, és hogy egy kis pihenésre, kikapcsolódásra is maradjon időm a tengerparton.
Erről eddig még nem beszéltem a blogon, de most elárulom, hogy több, mint másfél éve vezetek Bullet Journalt (kisebb-nagyobb kihagyásokkal), és nagyban segíti az életem rendezését.
Ha még valaki nem hallott volna erről, a Bullet Journal lényegében egy határidőnaplót helyettesítő tervező napló, azzal a legfőbb különbséggel, hogy mindent te találsz ki benne, te rajzolod meg, nem pedig eleve belenyomtatott hasábokat töltesz ki. Van egy egyszerű jelrendszere, amit itt találhattok meg (és itt jobb magyarázatot is adnak arról, hogy mi ez az egész), bár én őszintén nem így használom, hanem a képen látható jeleket (kivéve a háromszöget, ahelyett is kört szoktam alkalmazni):
Számomra ez a tervező azért fontos, mert ebbe minden fontos eseményt és teendőt le tudok írni, úgy, ahogy én szeretném, ami segít abban, hogy rendszeresen vezessem (határidőnaplót, vagy leckefüzetet sosem tudtam használni sokáig). Plusz, amit az egészben én személy szerint a legjobban élvezek, az a hónapi tervező megrajzolása, ugyanis nálam minden hónapnak van egy témája, és néhány fő színe, amivel szoktam játszani.
Azt szeretném leszögezni, hogy a saját BuJo-tokban tényleg az legyen amit ti szeretnétek, ami nektek tetszik és van időtök rá, nem muszáj rajzolni. Én azért szoktam, mert élvezem, és havonta egyszer ki tudom élni a kreativitásomat itt. (Egyébként nem nagyon szoktam rajzolni, csak ritkán, nem is vagyok különösebben nagyon jó benne, de ilyenkor ráveszem magam.) De még így is azt hiszem, az én BuJo-m jóval egyszerűbb, mint a legtöbb Pinterest-es vagy YouTube-os, amit mindenhol lehet látni, már ami a felépítést illeti. A másfél év alatt pedig most már mondhatom, hogy megtaláltam azt, ahogyan nekem működik, ahogy én szeretem használni. Ezt pedig szerettem volna megosztani veletek, hátha tudok valakit inspirálni, vagy ötletet adni.
Az én BuJo-m egy egyszerű, papírboltban vett kemény kockás füzet (A5-ös), és nem használok hozzá nagyon fancy vagy drága eszközöket, csak egy Stabilo fekete tűfilcet és van egy Aliexpressről rendelt olcsó filckészletem (de majdnem olyan, mintha a YouTube-videókból lenne, nagyon szeretem), plusz néha színes ceruzákat is használok, bár az augusztusiban ezt kihagytam. A napokat pedig egyszerű tollal szoktam kitölteni: és nagyjából mindent, ami most nincs beírva - a célok, a teendők, atz események és a konkrét történések.
Az augusztus hónap fő színe a zöld és a türkizkék, témának pedig teknősöket választottam, amit az inspirált, hogy végre-valahára megvettem a Teknősök Végtelen Sora című könyvet (John Green), ami tele van cuki teknősökkel, és türkizkék színe van. Egyébként is, a víz és a vízalatti világ miatt nekem nagyon nyárias hangulatot adott a tervezőnek. (A teknősök rajzolásában a Pinterest segített.)
Mint mondtam, a rajzok ellenére nagyon egyszerű, és kis helyre sűríthető tervezőket csinálok. A hónapi nekem egy borítóoldalból és egy másik oldalból áll, ahol lerajzolom a naptárt, az eseményeket pedig a kis nap-kockákba szoktam beleírni (csak most biztonsági okokból ez nem látszik). Alatta egy-egy hasábba kerülnek az adott hónapra való céljaim és teendőim - itt a fentebb látható jelrendszert használom, természetesen.
Az alatta lévő öt hasábban pedig a szokásaimat követem (ez a Habit Tracker), a lényege annyi, hogy mindegyik hasáb egy-egy szokáshoz van (például zenélés, vagy mozgás és hasonlók), és azt a kockát, amelyik nap csináltam, beszínezem. A hasábok fölé egyébként oda szoktam írni, hogy melyik mihez tartozik.
(Igen, sajnos a lapok nem olyan vastagok, ezért a filcek átlátszanak, de ez tényleg egy olcsó füzet, olcsó filcekkel, ennek ez az ára, de engem nem zavar használat közben.)
Végezetül pedig így néznek ki a heti tervezőim. A legtöbb ember két oldalt használ el egy hétre, én viszont rájöttem, hogy elég egy-egy oldal is, és egyébként se szeretek túl sok felesleges helyet elfoglalni. A tervezőben az egyik sarokban mindig elhelyezek egy kis naptárat, amiben bejelölöm, hogy éppen melyik hétről van szó, alatta "tervek" címszóval röviden összefoglalom a heti terveimet, teendőimet és az eseményeket - és ezek külön-külön a napok alá is bekerülnek. A jobb alsó sarokban pedig van egy kis hasáb "Merengő" névvel, amit nem titok, hogy a Harry Potter-ből szedtem, ide heti tapasztalatokat, gondolatok írok le, amikről úgy gondolom, érdemes megörökíteni. (Ez azt hiszem, hogy az én találmányom, máshol nem nagyon láttam ilyesmit - bár ez olyasmi, mint amit mások "brain dump"-nak neveznek, és külön két oldalt szánnak rá. Nekem elég minden hétre egy ilyen kis pici hely.)
A jelrendszer itt nyer igazán értelmet, hiszen minden héten sok esemény és teendő van, ezen kívül a jegyzeteket is itt használom, gondolatjellel, általában leírni, hogy mi történt meg abból, amit terveztem, esetleg milyen más dolog történt, ami nem volt tervben.

Ez lenne tehát az augusztusi tervezőm a Bullet Journalban. Ha tetszett ez a bejegyzés és segített valamit, mindenképp adjátok a tudtomra, és azt is, hogy esetleg csináljak-e ebből rendszert. Minden hónapban elkészítem ezt magamnak is, de nagyon szívesen megosztom veletek, ha érdekelne ilyen, akkor szóljatok. Szeptemberre a sulis dolgok felírására is van egy módszerem, szóval ha van erre igény, akkor azt is megmutatom, hogy nekem hogyan vált be.
Ma egy nagyon személyes töltetű bejegyzést hozok, amiben azt fejtegetem, hogy miért nem ér szinte semmit a tehetség önmagában. Mindig is tehetséges embernek tartottak, tartottam én is magam – főként zenében, az éneklésben, de az is hozzátartozik, hogy általában nagyon könnyen tanulok, jegyzek meg és látok összefüggéseket, jó érzékem van a nyelvekhez. Tudom. Szerencsés vagyok.
Kiskoromtól fogva mindenki dicsérgetett: „jaj milyen okos!” „jaj, milyen gyönyörű hangja van!” Mindenki biztosított arról, hogy én különleges vagyok, és tehetséges vagyok. És így ezzel mindig is tisztában voltam. Talán kisebbként voltam ezek miatt kissé beképzelt is, aztán az évek során valahogy ez átfordult a másik irányba, és a teljes önbizalomhiány padlójára zuhantam, ahonnan csak az utóbbi egy-két évben sikerült nagyjából feltápászkodnom.
Milyen tehetségesnek lenni? Könnyű. Soha nem kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy tisztán énekeljek. Nem kellett megerőltetnem magam hangszertanulásnál sem ahhoz, hogy jól teljesítsek. Ugyanígy a tanulásnál is: legtöbbször minimális tanulással, vagy akár csak az óra előtti szünetben való átnézegetéssel is megszereztem az ötöst, de legtöbbször legalább a négyest. Könnyű.
De mit eredményez az, hogy minden könnyű? Természetesen azt, hogy borzasztó lustává váltam. Semmiért sem kellett úgy igazán megdolgoznom, ezért normális lett, hogy nem is tettem. Nem gyakoroltam a hangszereken, amiket tanultam, nem tanultam szinte egy dolgozatra vagy felelésre se. És mégis szinte mindig jó voltam, megszereztem az ötöst.
Mivel megszoktam, hogy a dolgok úgy általában mennek, sosem volt szükségem kitartásra sem. Így, ha valami nem ment, csak otthagytam, feladtam. Lusta voltam ahhoz, hogy túl sokat próbálkozzak. Sosem voltam még hírből sem szorgalmas, bármennyire a bizonyítványomban mindig példás szorgalom szerepel.
Mostanában már nem minden olyan könnyű. Az iskolában sem, egy-egy dolgozat már több időt igényel tíz percnél, a tanárok pedig sok házi feladatot, projektmunkát és egyebeket várnak el, amiket rendszerint elfelejtek, és az utolsó utáni pillanatra hagyok. A zenében is meg kell dolgozni azért, hogy fejlődjek – főleg a gitárnál, az elején elképesztően nehéznek tűnt, megugorhatatlan akadálynak. Keveset gyakoroltam, és így kínszenvedés volt az eleje. Mondanám, hogy mára már egész tűrhetően gitároztam, a legfőbb technikai problémákon túlestem, de még mindig érzem, hogy nem elég jó. De nem tudok elérni valódi fejlődést gyakorlás, befektetett energia nélkül.
Az utóbbi időben arra következtetésre jutottam, hogy bármennyire tehetséges lehetek, soha nem fogom elérni a céljaimat, és soha nem fogom vinni semmire szorgalom és kemény munka nélkül. Lehet, hogy könnyen tanulok, és ez nagyjából elég a középiskolában, de tudom, hogy az egyetemen már nem lesz az, ha nem tanulok, a vizsgaidőszakokban el fogok hasalni és soha nem szerzek diplomát.
Soha nem lesz belőlem jó zenész sem, ha nem dolgozom meg érte. Lehetek olyan tűrhető, tábortűz mellé elmenő néhány akkordos gitáros, de sosem lesz belőlem olyan, akit az emberek igazán szívesen hallgatnának.
A tehetség nem elég. A tehetség nem ér semmit, ha elvesztegeted, ha nem kamatoztatod és nem dolgozol keményen azért, hogy tényleg jó legyél.
Ezen még nekem rengeteget kell dolgoznom. A lustaság még mindig megvan, és sokszor nincs elég akaraterőm, hogy legyőzzem és rávegyem magam arra, hogy dolgozzak a céljaimért. De most már tudom, mi a probléma, és megpróbálok mindent megtenni, hogy ne vesztegessem el a képességeimet.
Az üzenetem azok számára, akik nem érzik magukat különösebben tehetségesnek (pedig mindenkinek van valamije, amiben jobb, mint az átlag): Ne csüggedjetek! Sok esetben nektek ugyanolyan esélyetek van arra, hogy elérjetek valamit. Ha megdolgoztok a céljaitokért, keményen, jobbak lehettek, mint bárki, aki veleszületett képességekkel rendelkezik. Persze vannak dolgok, amik kevésbé tanulhatók, a legtöbb dologban azonban rengeteget lehet fejlődni gyakorlással.
A tehetség nem minden. A kemény munka, na, az igen. Azzal bármit el lehet érni.