Florealise

Egy gimnazista lány agymenéseit, művészkedéseit és szárnybontogatásait találhatjátok ezen a blogon, vagy másnéven egy virtuális kuckón, ahová bárki betérhet egy bögre kávéval vagy teával.

navigáció

eddig történt

látogatók

Rendszeres olvasók

Ma egy YouTube-csatornát és egyben blogot szeretnék bemutatni és ajánlani. Eredetileg egy olyan bejegyzésben terveztem írni erről, amiben összegyűjtöm a 10 kedvenc YouTuberemet, de rájöttem, hogy Damon and Jo és a Shut Up And Go külön posztot érdemel.
Damon Dominique és Joanna Franco két huszonéves fiatal, legjobb barátok, akik együtt kezdtek bele egy utazós YouTube-csatornába és egyben blogba pár évvel ezelőtt. Az inspirálta őket, hogy a TV-ben látható utazós műsorok a gazdag embereknek szólnak és nem a valóságot mutatják meg, ők pedig pont azt szerették volna a széles közönség számára elérhetővé tenni – megosztani a saját élményeiket, az olcsó utazós tippjeiket, és hogy hogyan tanulnak nyelveket könnyen. Videóikban nem rejtik el a valóságot, a problémákat, amikkel szembesülnek, de ettől még akárhányszor nézem a videóikat, kedvem támad azonnal felszállni egy repülőre és kiruccanni valahová.
„Életfilozófiájuk” a blogjuk címében megfogalmazódik négy egyszerű szóban: Shut Up And Go!, azaz Fogd Be És Menj! Ők élik is ezt a filozófiát, úgy gondolják – ami nagyon igaz –, hogy egy utazás, egy élmény, még akkor is, ha éppen le voltál égve (pénzügyileg, de azt hiszem, fizikailag is), sokkal értékesebb, mint az, hogy éppen milyen csúcsszuper okostelefonod van. Néha valóban csak úgy elutaznak, rákoppintanak térképre, és oda mennek, ahova a szerencse hozza. Hostelekben, AirBnB-kben szállnak meg hotelek helyett, és ahelyett, hogy amerikai kajákat ennének, mindenhol kipróbálják a helyi ételeket. Ahol járnak, mindenhol új embereket ismernek meg, akkor is, ha egyedül vannak, és akkor is, ha többen utaznak. Szabadidejükben pedig nyelveket tanulnak, és ha jól tudom, mind a ketten most tartanak a hatodik nyelvüknél. A munkájuk pedig az, hogy a hasonló vágyakkal rendelkező embereknek segítsenek a tippjeikkel, és inspirálják őket, hogy fogják be és menjenek.
Ami ezek mellett ott tartott a videóik előtt, az a személyiségük. Mind a ketten elég hangosak, élvezik az életet, hülyéskednek, együtt pedig egy igazán megállíthatatlan kettőst alkotnak. Ami pedig hitelessé teszi őket, hogy őszintén és mindenféle hamisság nélkül állnak be a kamerák elé, önmagukat adva, nem rejtik el a hibáikat – valódi embereknek látjuk őket a videókon keresztül is.
A blogjukon és a YouTube-csatornájukon kívül van egy Facebook-csoportjuk, ami igazából egy közösség, ahol utazni vágyó emberek vannak a világ minden tájáról, segítséget, tippeket, tanácsokat, ajánlásokat kérnek és kapnak, és barátságokat kötnek. Őszinte leszek, néhány ember a Facebook-csoportban majdnem olyan inspiráló tud lenni, mint maga Damon és Jo, amikor megosztják a saját történeteiket, hogy ők hogyan és fogták be és mentek mindenféle helyekre.
Mindig is imádtam utazni, ezért amikor rátaláltam a csatornájukra, egyből megfogott, és azóta már rengeteg tervet szőttem a jövőmmel kapcsolatosan, hogy hova fogok utazni, mit fogok megnézni, és persze, milyen nyelveket fogok megtanulni. Az ő példájukon kiindulva (és persze a sok másik utazó példáján, akik a Facebook-csoportban vannak) már nem tűnik olyan lehetetlennek és elérhetetlennek a dolog. Így, ha már leszek 18 éves és leérettségiztem, azt hiszem, az első dolgom az lesz, hogy egy gap yeart töltök Portugáliában (vagy egy másik álomhelyen), és utána külföldre megyek egyetemre, ahol Erasmusszal egy másik országban fogok tölteni egy félévet legalább. Vagy teljesen máshogy lesz, nem tudom, még messze van – de egy biztos, hogy nem maradok itthon a fenekemen ülve.
Minden utazni vágyónak melegen ajánlom a csatorna és a blog követését, ha tippekre és tanácsokra van szüksége, vagy éppen egy utolsó lökésre, hogy lefoglalja azt a repülőjegyet a világ másik felére.
DamonAndJo Youtube // Shut Up And Go blog // Shut Up And Go Facebook-csoport
A végére pedig szeretnék idebiggyeszteni egy kérdővet, amit bejegyzés megírása inspirált, utazásról, utazási szokásokról szól, ha van egy percetek, nagyon megköszönném, ha kitöltenétek! KATT
Csalódtam Németországban – méghozzá kellemeset. Nehéz megmondani, miért is voltak ellenérzéseim ez a nyugati, fejlett és rendezett ország felé. Talán a nyelv miatt, hiszen – bár nálam szerepel a megtanulandó nyelvek top tízes listáján – egy elég nehéz és kívülről szemlélve nyelvtörőszerű hangzással rendelkező nyelv, amire az emberek csak ritkán mondanák rá, hogy „szép”. Nyilván ez volt oka, amiért annak idején második nyelvnek inkább az olasz mellett döntöttem. De ez még nem ad okot arra, hogy szkeptikus legyek Németországgal szemben – talán még maga rendezettség is ott volt, mert az „unalmas”, és hogy nem sok olyan látványosságot tudtam felhozni hirtelen, amit ott feltétlenül meg akartam volna nézni.
De bármennyire voltak bennem ezek az előítétek, végül, amikor elindultunk Németországba, nagyon izgatott voltam, hiszen olyan helyekre készültem és egy olyan országba, ahol még sosem jártam. És láss csodát, mostanra egészen beleszerettem Németországba.
Ahogy mentünk és egyre több mindent láttunk, ez az ország lassan egyre inkább ledöntötte a bennem felállított falakat.
Hallottam a német nyelvet használatban, helyiektől, és bár egy szót sem értettem belőle, már nem tűnt olyan ronda nyelvnek, sőt. A fura és a vicces jelzőt – ám nem rossz értelemben – még mindig használnám rá, de ez csak megerősített abban, hogy mindenképpen meg akarok tanulni németül.
A rendezettségről pedig kiderült, hogy nem unalmas, hanem megtestesít mindent, ami Magyarország utcáiról hiányzik. Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor egy város tiszta, ápolt, és hogy ez mennyivel fejlettebb és szebb hatást kelt – igen, Németország erősen nyugat.
Amikor Wittenberg kikövezett vagy éppen macskaköves utcáin sétálgattam, megéreztem a német kisvárosok hangulatát, amikor a színes, csinos házak szinte összes ablakában ápolt virágokat látni, de nem csak az ablakokban, hanem az utcán folyó aranyos kis csatorna korlátján is sorra nyílnak a szebbnél szebb virágok. A helyiek pedig mind biciklivel járnak, és teljes nyugalomban támasztják le a csatorna korlátjához, és megállnak beszélgetni az ott lakó ismerőseikkel. Bár Wittenberg szinte csak néhány sétálóutcából áll, ott mégis rengeteg pici kávézó ésvártemplom, ahol Luther Márton 500 éve kiszögezte a kapura 95 tételét. Hangulata és szépsége miatt kérdés nélkül ez a történelmi kisváros lett a kedvencem a Németországban meglátogatott helyek közül.
étterem is fellelhető, ugyanúgy, ahogy ajándék- és ruhaboltok. A leghíresebb célpont persze a
Németországban pedig nem csak Berlin tartogat szép látnivalókat, mint kiderült (merthogy a fővárost nem látogattuk meg). Drezdában például rengeteg gyönyörű építmény található, szinte mind a néha kissé túldíszített barokk stílust képviseli, de itt is jellemző a tisztaság és a rendezettség a kikövezett történelmi belvárosban. Talán a kedvenc helyem ott a Zwinger volt, a hatalmas zöld parkot körülölelő barokk palota. A parkban szinte láttam, ahogy annak idején fényűző bálokat tartottak, minden résztvevő rizsporos parókában, a nők hatalmas és díszes, fűzős ruhákban.
Wartburg vára szintén nagy élményt hagyott maga után. Néhol erődszerű felépítése vegyült a híres fakeretes német házak stílusával. A vár, ahol Szent Erzsébet leélte az életét, valamint ahová Bölcs Frigyes választófejedelem elrejtette Luther Márton majdnem egy évre, mára gyönyörűen renovált állapotban áll. Az idegenvezetés pedig különösen tetszett, egy német férfi vezetett minket körbe, erősen akcentusos angollal, amit, bár oda kellett figyelni, élmény volt hallgatni. A várból gyönyörű kilátás néz Eisenach városára és a környező erdőkre, távolabbi hegyekre.
A német élményt pedig csak koronázni tudta a hazafelé úton meglátogatott Prága. Sajnos csak fél napot tudtunk ott tölteni, ami kevésnek bizonyult, hogy úgy igazán megnézhessünk Csehország csodálatos fővárosát, ezért azonnal eldöntöttem, hogy még visszatérek oda.
Azt hiszem, Németország minden szempontból megdöntötte az ellene szóló érveimet és érzéseimet. Wittenberg után pedig egyenesen feléledt bennem a vágy, hogy odaköltözzek.
Mindig is külföldön szerettem volna egyetemre járni, és ezért már egy ideje keresek helyeket ingyenes vagy olcsó felsőoktatási lehetőségekkel, de eddig a szemem mindig elsiklott Németország neve felett Skóciára, Svédországra vagy éppen Dániára, nem tűnt alternatívának. Most viszont, hogy voltam ott, felkerült a térképre számomra, és egészen elképzelhető, hogy érettségi után Németországban kötök ki. Nem tudok németül, mint említettem, ezért biztosan angol nyelvű kurzusra mennék, de hiszek abban, hogy meg tudom tanulni a nyelvet, ha ott élek. Így egészen valódi lehetőséggé vált számomra, hogy Németországba költözöm.
Azt hiszem, elmondhatom: szeretem Németországot.
Ma egy rendhagyó bejegyzés érkezik, egy két évvel ezelőtti viharos nyári éjszakán készült rövid kis szösszenetemet, írásomat osztom meg veletek. A címe: Vihar.
Hallgatom, ahogy az esőcseppek kopognak a háztetők cserepein, ahogy a jég verdesi palákat, amint a csatornákon csorog le a víz. Egyszer erősödik, majd csaknem eláll, de aztán újult erővel rákezd. Érzem a jól ismert illatot, ahogyan az eső felveri a port. Egyszercsak hatalmas, félelmetes fénynyaláb szeli át a sötét, éjszakai égboltot, majdnem kiégeti a retinámat, egy pillanatra majdnem nappali fénybe öltözteti a vidéket. Ámulok szépségén. Hallgatom a mennydörgést, mely évekkel ezelőtt talán még megijesztett, most azonban szeretem a hangját. Számolom a másodperceket, amik eltelnek a villám után, majd amikor megdörren az ég, abbahagyom és elkönyvelem, milyen messze sújtott le a villám, magamban fohászkodom, hogy senkinek se legyen baja.
Szeretem a vihart.
Az ablakból.
A számolásról te jutsz eszembe. Hiszen veled számoltunk mindig, együtt skandáltunk minden villám után. Talán te is fönt vagy? Minden bizonnyal, hiszen ilyen hangos esőre, jégesőre csak azok nem ébrednek fel, akiket kiütöttek. Vajon te is figyeled az ablakban ülve és bámulod a villámokat? Vagy átkozod a vihart, mert nem tudsz tőle aludni? Belegondolva, talán otthon se vagy. Hisz folyton elutazol valahová, főleg most, hogy nyár van. Ott is van vihar, ahol te vagy? Még az is lehet, hogy éppen bőrig ázol az esőben.
Nem tudom. Sose tudom.
Elállt az eső, csak a mennydörgések hallatszanak. Nézem a villámokat, melyek akkor sújtanak le legtöbbször, amikor nem figyelek. Te talán már alszol is. Talán fent vagy, mert le se feküdtél, talán valakin agyalsz folyton, aki - a vihar mellett - nem hagy aludni. Azt nem merem elképzelni, hogy esetleg rám gondolsz. Rám az összes ember közül, akik szebbek, jobbak, mint én, akiket jobban ismersz, mint engem. Nem, ez esélytelen. 
Elmúlt a vihar, már én se ülök az ablakban. Csak a víz csorog le a csatornán, a villámok is alig érkeznek. Azt hiszem, aludnom kéne. De mégis, te vagy nekem a vihar, tovább tombolsz bennem, figyellek, hallgatlak, élvezem. Szeretlek nézni, hallgatni a hangodat, amit mondasz.
Az ablakból...
Mivel a június a #Pride hónap, mindenképp szerettem volna egy bejegyzést szentelni az LMBTQ+ közösségnek, mivel úgy gondolom, nagyon fontos, hogy téma legyen, és ne kezeljük tabutémaként – így szeretném én is megosztani a véleményemet és a viszonyomat a közösséghez.
Az LMBTQ+ közösség gyakorlatilag reprezentál minden nem heteroszexuális embert, és szerintem ez egy nagyon szép dolog ahogy a különböző emberek összefognak és segítik egymást a sajnos elég gyakori nem toleráns és homofób közvéleménnyel szemben.
Személy szerint régebben én is a homofóbok közé tartoztam (vagy legalábbis abnormálisnak gondoltam a homoszexualitást), mindezt főként vallási okokból - korábban évekig vallottam magam római katolikusnak, ahol az egyház gyakorlatilag bűnnek állítja be a melegséget. Ez azóta sokat változott, már én sem vagyok igazán vallásos. Mostanra már teljes elfogadója és támogatója vagyok a közösségnek.
Bár majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy én hetero vagyok, nem mondom, hogy soha nem kérdőjeleztem meg a szexualitásomat és hogy sosem néztem máshogy lányokra például, de ettől még nem tartom magam biszexuálisnak, mert sosem volt semmi komolyabb. Mindez ellenére, hogy én nem vagyok tagja a közösségnek, abszolút elfogadó és támogató vagyok.
Nagyon örülök, hogy mostanában egyre többen ismerik fel, hogy az LMBTQ+ emberek is ugyanolyan emberek, mint mi, nem abnormálisak, és semmi gond nincs velük, nem „mentális betegség” a szexualitásuk; és hogy egyre többen gondolják úgy, hogy mindenkinek joga van azt szeretni, akit akar, függetlenül a nemétől. Azonban még mindig vannak visszamaradottabb helyek, ahol nem csak nincs törvénybe iktatva a melegházasság, de rendszeresen diszkriminációt kell tapasztalniuk a melegeknek, transzneműeknek, satöbbi.

Ajánlók

Ma már nagyon sok könyv és film is készül ilyen témákról, amiről pedig kicsit bővebben szeretnék beszélni, az a Simon és a homosapiens lobbi című könyv, valamint a belőle készült film, a Kszi,Simon (a továbbiakban Love, Simon, mert idegesít a magyar cím).
Még hónapokkal ezelőtt olvastam a könyvet, és be kell valljam, hogy imádtam. Perspektívába helyezte az eddigi gondolataimat a melegségről azzal, hogy ezt egy egészen normális dolognak állította be az író, és nem úgy, mint ami meghatározza a főszereplő, Simon egész személyiségét. A történet elején Simon egyébként még „a szekrényben” van, azaz senki sem tudja, hogy meleg, és érdekes volt olvasni, hogy miért nem akarja bejelenteni mindenki előtt ezt a dolgot, bármennyire is tudja, hogy a családja és a barátai rendben lennének vele. Ráadásul ez egy olyan történet, könnyed mai stílusban írva, ami egy abszolút hiteles gimis sztori, ilyenekkel pedig azt hiszem, hogy nem lehetne Dunát rekeszteni. A karaktereket pedig nem lehetett nem szeretni (kivéve talán egy embert), emellett pedig mind nagyon hitelesen voltak ábrázolva.
A filmet tegnapelőtt néztem meg moziban, feliratosan (talán említettem, de idegesítenek a szinkronok). Kicsit féltem, hogy milyen lesz, hogy esetleg az imádott könyv után csalódás lesz – és valóban csalódtam, de pozitívat, mert őszintén nem számítottam arra, hogy ennyire odaleszek a filmért is. A könyv lényege abszolút átjött, részletekben pedig voltak különbségek, új szereplők, és olyanok, akiket kihagytak, és egyes szereplőknek kicsit más volt a személyisége a filmben, de valahogy mindezek a változások ellenére nem voltam bosszús, mert valahogy működött. Rengeteget nevettem filmnézés közben, mert tele volt vicces helyzetekkel és poénokkal, és komikus karaktereket is lehetett találni. A vége felé majdnem meg is könnyeztem, és amikor a stáblistát vetítették, le nem törölhető vigyor volt a fejemen és még egy fél óráig legalább hatással volt rám, teljesen fel voltam dobódva. Azt hiszem, még sosem láttam egy ennyire jó könyvadaptációt és rég láttam ilyen jó filmet.
A lényege az egésznek, amire ezzel a gyors film-könyvajánlóval rá akartam világítani az az, hogy ez egy olyan könyv és film, amelyek egy normális tizenéves srácról szólnak, aki mellesleg meleg. Nem azon vannak a drámák (legalábbis a legtöbb), hogy az emberek nem fogadják el. Nem csinált ebből nagy ügyet, miközben azért mégis az volt, mert Simon ezzel együtt ugyanolyan ember, mint akármelyik tizenéves. Nem arra fókuszál a film, mint amire sok más hasonló történet, amikor valaki rájön, hogy vonzódik a saját neme iránt, Simon ugyanis ezt már évek óta tudja és önmagában (bár titkolja), egészen normálisan kezeli.
Ahogy pedig ezt az egészet beállította a könyv és a film is, példaértékű és szerintem minden LMBTQ+ tagnak erőt adhat, hogy egy ilyen mainstream film ennyire a helyén kezeli témát. Tény, hogy a homofób embereknek ettől nem fog változni a véleménye, mert eleve meg sem néznek egy ilyen sztorit, viszont egy ilyen film sokkal általánosabb témává teheti a homoszexualitást például, és kiemelheti a tabuk közül.
Ha már az ajánlásnál tartunk, szeretnék három énekest (és egyben YouTubert) ajánlani, akik az LMBTQ+ közösségbe tartoznak. Tudni kell rólam, hogy egyiküket sem konkrétan emiatt követtem be, sőt, róluk jóval később tudtam meg a dolgot - tehát mindannyiukat ettől függetlenül szerettem meg, és az hogy később pedig büszkén felvállalták, hogy nem heteroszexuálisak, csak még egy ok lett arra, hogy tiszteljem  őket.

Troye Sivan – ausztrál énekes; meleg

Ő az, akiről szerintem majdnem mindenki tudja, hogy homoszexuális, mert büszkén vállalja, sok videója és dala is van a témáról. Nagyon szeretem a zenéjét, érdemes lecsekkolni.

Dodie Clark – brit énekes, YouTuber; biszexuális

Az ikonikus She című dala az, aminek kapcsán először beszélt arról, hogy a női nem felé is vonzódik, azóta jónéhány videót csinált erről a témáról. Imádom a zenéjét és a videóit is, mert valahogy igazán elragadó a személyisége, nehéz megmagyarázni miért, de lehetetlen nem szeretni.

Keara Graves – kanadai színész, YouTuber énekes; biszexuális

Amióta a YouTube-csatornáján come out-olt, rengeteg videót csinált már ebben a témában, kérdezz-felelek videókat, és kifejtősebb, beszélősebb tartalmakat is egy-egy altémájáról az LMBTQ+-nak. Én személy szerint egy zenés sorozatból ismertem meg és a zenéje miatt követtem be.

Ennyi lett volna ez az LMBTQ+ témájú bejegyzés, ha valamit esetleg rosszul mondtam, vagy nincs igazam valamiben, akkor nyugodtan szóljatok. Tudom, hogy ez egy érzékeny téma lehet, ha valakit megbántottam, sajnálom, nem volt célom.

Hivatalosan is véget ért az idei tanév is, és most, hogy már le is érettségiztem angolból, végre nekifogok ennek a bejegyzésnek (amit már egy hete tartogatok magamnak félkészen). Klisésen hangzik, ha azt mondom, milyen hamar eltelt, és hogy olyan érzés, mintha még csak most kezdődött volna el – de igaz, egyáltalán nem tűnik régnek a szeptemberi iskolakezdés.
Egy igencsak érdekes tanéven vagyok túl – a tizedik iskolaévem volt tele eddig a legtöbb kihívással, de mégis az egyik legjobbként éltem meg.

Tanulás, kihívások

Azt hiszem, egyik évben sem volt még ennyi rám, mint idén, így az órarendem kicsit húzós volt. (Alig várom, hogy jövőre angollal, infóval, rajzzal és énekkel kevesebb legyen.) Annyi könnyítés volt, hogy idén bevezettek egy kicsit diákbarátabb csengetési rendet, így nem mindig éreztem meg annyira azt a nyolc-kilenc órát. Plusz, bár azért elég sokat kellett tanulni, annyival szerencsém volt, hogy a tanáraim általában teljesen rendben volt.
Idén annyi újdonság volt, hogy bevezették a fakultációkat – egy évvel korábban, mint a legtöbb gimiben, ez azért jó, mert ez ilyen „próbálgatós” év, annyiszor lehetett felvenni és leadni, amennyiszer akartuk. Én rendesen ki is vettem a részem a leadás-felvevés című játékban, ezt bevallom. Töri- és angolfakttal kezdtem év elején, egy hónap után azonban leadtam a törit, mert borzasztó volt a tanár, és megállapítottam, hogy vele nem lesz meg az emelt érettségim; és mivel nem akartam csak angolfakton maradni, felvettem a magyarfaktot, akkor még nem tudtam mire vállalkozom, de nem bántam meg, mert azóta szeretem igazán a magyarórákat, amióta faktos vagyok. Igen ám, csak az a rossz töritanár, két napra rá, hogy leadtam azt a bizonyos papírt, részegen ment be tanítani, majd a következő héten eltűnt és végül ki is rúgták. Egy hónappal később találtak egy új töritanárt, és miután kiderült, hogy jó tanár, én visszamentem faktra. Attól kezdve három faktra jártam év végéig, ebből csak az angolt bántam meg kicsit, mert túl sok óra volt, én pedig a legtöbben majdnem bealudtam, mert nagyon unalmas volt – a csoport legnagyobb része még nem volt túl a nyelvvizsgáján, és én amúgy is a jobbak közé tartoztam indig angolból, így ez nem volt kihívás. A töri egyébként nagyon durva, rengeteget kell tanulni rá, sokkal többet, mint amennyit valaha kellett akármire, de azt hiszem, szeretem eléggé a törit ahhoz, hogy továbbra is bevállaljam.
A faktok segítségével már nagyjából látom előre, hogy mikor miből és milyen szinten fogok érettségizni, ezt idén el is kezdtem az angolérettségivel. Bár nyilván főleg azért csináltam, hogy ne kelljen angolra bejárnom, azért is hasznos, mert így eggyel kevesebből kell érettségizni tizenkettedikben. Pont ma lettem túl a szóbelin, ami szerintem jól sikerült, de még nem tudok eredményt, majd hétfőn lesz. A cél egyébként a maxpont volt, mert nem akarom lerontani az írásbelin elért jó százalékot, hanem megtartanám. Nem tudom még, hogy akarok-e emeltezni angolból, a várható százalék alapján nem kellene feltétlenül, és megnéztem, hogy pontokban jobban járok, hogy inkább töriből teszek emeltet, mint angolból, de ha mind a kettőből, az nyilván szintén elég jó lenne az ezzel szerzett plusz száz pont miatt. Nem biztos, hogy említettem már a blogon, de egyébként pszichológia szakra készülök, ahova emeltként mind a két tantárgyat elfogadják, de egy is elég – viszont elég sok pont kell, 440-450 körüli.
A faktokon kívül elég sok kihívás volt ebben az évben. Például szeptemberben részt vettem (beugróként) egy országos versenyen, amire annyit tanultam és hajtottam a csapattársaimmal együtt, mint még soha, és emiatt az első hónapban a suliban alig tanultam valamit, így a legtöbb ilyen dolog októbertől zúdult rám, amikor lement a verseny, ahol egyébként országos 6-ok lettünk, a döntőben utolsók, mert 6 csapat volt, de ennek ellenére jövő hét vasárnaptól mind a hat csapat, köztük mi is jutalomkirándulásra megyünk Németországba, amit már nagyon várok. Így hát a sok készülés és szenvedés tulajdonképpen nagyon megérte, de emellett igazából úgy éreztem, én is sok mindent tanultam magamról a verseny alatt, és azt hiszem, az önbizalmam is nőtt. A verseny mellett jelentkeztem egy külföldi ösztöndíjpályázatra, ahol nem jutottam ki, de nagyon hasznos volt számomra.

Barátok

A faktos rendszer velejárója az, hogy hogy olyan emberekkel is töltöttem időt, akikkel addig nem igazán, legyen az az osztályomból, vagy az évfolyamból, míg kevesebb ömlesztett egész osztályos óránk volt. Ez nekem azért volt nagyon jó, mert a tavalyi évhez képest sokkal kevésbé éreztem magam bezárva a néhány barátommal, akikkel mindig voltam és akik közül egyik sem volt annyira közeli barát. Sok olyan emberrel beszélgettem, akivel máshogy nem nagyon volt közöm, és ezt nagyon élveztem, sokkal nyitottabb is voltam, azt hiszem, mint régebben. Már sokkal könnyebben odamegyek egyes osztálytársaimhoz beszélgetni, és nem érzem magam tehernek.
Ami a barátokat illeti, az egyik barátnőmhöz jóval közelebb kerültem, mint eddig, bár ez a folyamat már tavaly elkezdődött. Azt hiszem, szereztem is egy új barátot. A másik oldalon viszont egy barátnőmmel eltávolodtunk egymástól (bár, tény, hogy sose volt nagyon mély a barátságunk), és az egyik legjobb barátomat pedig elveszítettem. (Írtam róla bejegyzést is.)

Önmagammal való kapcsolat

Egyértelműen a pozitív irányba mozdult az önmagammal való kapcsolatom az év során, főleg a tavalyi évhez képest, ami számomra kicsit mélypont volt. A sok kihívás, amik néha terhek voltak, nagyon sokat tanítottak magamról.
Az elmúlt években rengetegszer éreztem magam önbizalomhiányosnak, félénknek, zárkózottnak. Sokszor sírtam, közben önmagamat ostoroztam, mert akármi bajom volt, valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy „én mennyire nem vagyok elég”. Nem igazán voltam nyitott mások előtt, nehezemre esett beszélgetéseket kezdeményezni.
Azt hiszem, ezek tükrében nagyon jó érzés azt mondani, hogy most eljutottam odáig, hogy valóban egészséges önbizalmam van, nyitok más emberek felé, beszélgetek, sőt, időnként még a kezdeményezés is működik. Ehhez mindenképpen nagyon sokat segített egy tavaly lejátszódott beszélgetés egy régi barátnőmmel, és az, hogy többször ki lettem rántva a komfortzónámból ezekkel a kihívásokkal, amik történtek az idei év során.
Szóval, ennek az évnek mindenképpen pozitív kicsengése van számomra, a legtöbb tekintetben. Elég sok minden változott tavaly óta, sok olyan is, amiről nem írtam. Van olyan, ami miatt időnként szomorú vagyok, de az az igazság, hogy semmi pénzért nem pörgetném vissza az időt, hogy akármit megváltoztassak. Így volt jól, ahogy volt, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy a dolgok megint meg fognak változni.

Ez lett volna a tizedik iskolaévem összefoglalása, egy kicsit mindenbe belekóstolva. Kíváncsian várom, mit tartogat nekem a tizenegyedik – bár ez egy kicsit durva, hogy tizenegyedikes leszek.
Ha valamilyen dal megtetszik, hajlamos vagyok rongyosra hallgatni, de van, ami máig nem kopott el és talán nem is fog soha. A mai bejegyzésben ilyen dalokat gyűjtöttem össze. Az itt felsoroltak közül többhöz tartozik történet, emlék, ezért kedvesebb más daloknál. Az előző zenés bejegyzésemben szinte minden szám az indie pop/rock kategória alá tartozott, azonban a változó ízlésem miatt most a paletta kicsit máshogy fog festeni.
Tori Kelly-t évek óta hallgatom, imádom a hangját, elképesztően tehetséges, és sok dalát sorolhatnám ide, de a legeslegkedvesebb mindenképpen a Silent, amit az Emlékek Őre című filmhez alkotott Tori (de egyébként sajnos nincs belevágva a filmbe, csak a hozzá tartozó albumon van fent), amihez egyébként nagyon illik, hangulatában és szövegében. Számomra azért jelent sokat, mert egyrészt szerintem gyönyörű dal, és egyébként az egyik legkedvesebb történetemet erre a dalra írtam, ráadásul a szövegét mostanában nagyon át tudom érezni. Sokáig elég zárkózott voltam, nem mondtam ki, amit gondoltam, nem álltam ki emberek elé énekelni se (pedig azt imádom!), azonban az utóbbi egy évben kezdtem el érezni, hogy nekem ez baromira nem jó, és nem bírok tovább fekete-fehérben élni, és nem fogok csendben maradni.
Ami még plusz, hogy az utóbbi több mint egy hónapban elkezdtem megtanulni gitáron a dalt, és mivel elképesztően élveztem, ez visszahozta a motivációmat arra, hogy újra minden nap vagy legalábbis gyakran gyakoroljak és hogy magamtól megtanuljak dalokat, amiket szeretek.

2. Birdy – Skinny Love

Birdy-re is igaz, hogy nagy kedvencem, és sok-sok dalát hallgatom. A Skinny Love az egyik leglelső dala, vagyis igazából nem is az övé, hiszen Bon Iver dalának a feldolgozása, azonban a Skinny Love az ő változatábal híresült el. Számomra ezért fontos dal, mert amellett, hogy évek óta hallgatom, az idei tanévben zongorakísérettel és táncossal együtt sikerült elénekelnem az iskolai művészeti esten, ami nagy élmény volt számomra, hiszen még nem nagyon voltam egy ilyen produkció része.

3. AC/DC – Are You Ready

Nem hiszem, hogya blogon említettem-e már, de apukám jóvoltából én rockon nőttem fel, azon belül is az AC/DC-n. Nagyon sok számukat szeretem, és bár mostanában már ritkábban hallgatok rockot úgy általában, még mindig nagyon szeretem. Az Are You Ready szimplán azért a kedvencem, mert kiskoromban ez tetszett a legjobban, és talán még mindig. Akkor még nem tudtam angolul, fogalmam sem volt, hogy miről visítozik Brian Johnson, szóval itt nincs semmi ilyesmi vonatkozása a dolognak, viszont - bármilyen furán is hangzik -, nekem az a dal a gyerekkoromat jelenti.

4. Nirvana – Smells Like Teen Spirit

Ezt a dalt már akkor fedeztem fel magamnak, amikor már én döntöttem el, hogy mit hallgatok, és már a saját ízlésemet alakítottam, de még nagyon az elején, amikor még rockon kívül nem voltam hajlandó mást hallgatni (mert volt ilyen korszakom, úgy 11 éves koromban, ide jött még a Nightwish és a Linkin Park, amik nem maradtak meg). Nem vagyok nagy Nirvana-rajongó, hiszen csak két számukat hallgatom (Come As You Are a másik, nyilván, tudom, tömeg vagyok), de ezt a számot imádom. Itt sincs semmi jelentés, vagy történet, egyszerűen csak megmaradt kedvencként.

5. The Lumineers – Angela

A The Lumineers egyértelműen újabb kedvenc zenekar, a mostani indie-korszakom részei, de ugyanannyira imádom őket. Az első szám, amit hallottam tőlük, az az Ophelia, és az is közel volt a listába kerüléshez, de mégiscsak az Angelát kellett választanom, ami azonnal megfogott, ahogy hallottam, a hangulatával, a szövegével, mindennel. Mostanában ezt a dalt is tanulgatom gitáron egyébként, a Silent hozta új lendület keretében.

6. Kelly Clarkson – Hello

A 11 éves kori rock- után jött a Kelly Clarkson-korszakom. Tudom, éles váltás, de valahogy mégis ez történt, egy csomó ideig rengeteg Kelly Clarksont hallgattam, ezért mindenképp be akartam tenni egyet, amit még mindig hallgatok, jelképezve az időszakot. Nehéz volt mondjuk kiválasztani, de végül a Hello mellett döntöttem, amit régen is hallgattam, bár talán nem volt a legnagyobb kedvenc, de nem olyan rég újra felfedeztem, és még mindig sokszor szól nálam, főleg, hogy időnként (sajnos) át tudom érezni a szövegét.

7. Green Day – Boulevard of Broken Dreams

A Green Day hatodikban nagyon menő volt az osztályunkban, rám is akkor ragadt, főleg, hogy a rock mindig is közel állt hozzám. Azóta már Green Dayt sem hallgatok annyit, mert főként a hypolt számaik tetszettek, így nem lettem olyan rajongó, aki minden számot ismer és szeret. A Boulevard of Broken Dreams lett a kedvencem. Itt sincs történet, egyszerűen csak ez tetszett a legjobban.
A Margaret Island az egyetlen magyar zenekar, akiket szeretek, a zenéjük nagyon az én stílusom, főleg, hogy sok számuknak van népies beütése, ami, mint már korábban írtam róla, az én gyengém, ráadásul a szövegeiket is nagyon szeretem, mert mindig jelentenek valamit, és metaforikusak, képiek, néha kicsit "misztikusak". Az Eső egyértelműen a legismertebb számuk, de nekem is nagy kedvencem. Először egyébként az iskolai zenekar feldolgozásában hallottam és nagyon tetszett, így találtam rá a Margaret Islandre. Tegnap konkrétan az ő koncertjükön voltam, mondanom sem kell, hogy teli torokból énekeltem a legtöbb számukat.

9. Emeli Sandé – Read All About It

Ehhez a dalhoz köt talán a legtöbb emlék, ugyanis még amikor körülbelül 12 éves voltam, egy zeneiskolai táboron vettem részt, ahol sok számomra kedves emberrel találkoztam, közülük eggyel lettem igazán jóban, annyira, hogy után évekig visszajártam a táborba, de mint ahogy az szokott lenni, az ilyen tábori barátságok csak a táborban léteznek, utána nem, így amikor egyszer nem tudtam elmenni, megszakadt a dolog. A dal az első közös táborunkból származik, az a bizonyos lány kedvenc dala volt, ezért folyton azt játszotta a szobában, és énekelte is mellé. A végére velünk is megszerettette, és közösen egy harmadik lánnyal még produkcióként is énekeltük, úgy, hogy én felső szólamot énekeltem rá. Egyébként akkor és utána tanultam meg magamtól harmóniákat énekelni. Mindenesetre ez egy nagyon jó emlék számomra, a dalt pedig azóta is imádom.

10. James Bay – Hold Back The River

A dalt először úgy hallottam, hogy egy nagyon jó baráti társasággal voltam (ami azóta sajnálatos módon már nincs), kártyáztunk, és ment zene, és felcsendült ez a szám is, és valaki - egy srác, aki akkoriban tetszett amúgy - megkérdezte, hogy mi az, és a többiek elmondták acímét, így meghallgattam otthon és megtetszett. Azóta szeretem egyébként James Bayt és hallgatom rengeteg számát. (Bevallom, az újak közül nem mindért vagyok oda, de ez más kérdés.) A Hold Back The River azóta is kedvenc.
Végül, de nem utolsósorban muszáj volt beraknom egy dodie-dalt is. Felé még nem nagyon fejeztem ki az imádatomat a blogon, így most megteszem, hiszen nagyon oda vagyok Dodie Clarkért, mind zeneileg, mind mint YouTuber. A 6/10 azért az egyik nagy kedvencem, mert egyrészt nagyon szép dal, másrészt én is át tudom érezni a szövegét és a tartalmát, hiszen én is voltam (és időnként vagyok is) egy csöppet önbizalomhiányos.
Tegnap jöttem haza Erdélyből, ahol öt napot töltöttem az osztályommal (és az évfolyamommal) együtt. Mondhatni, elég eseménydús utazás volt, azt hiszem, sok szempontból jó, bár történtek elég furcsa dolgok is.
A szállásunk a Fehér megyei Torockón volt, ami a nagyrészt románok által lakott Erdélyben található, tehát még nem Székelyföld területén. Torockó azonban szinte teljesen magyar település, ezért kivételt képez a környéken. A falu a gyönyörű Székelykő lábánál fekszik, a hegyet a szállásunkról tökéletesen lehetett látni, sőt, a mi szobánkból nyíló erkélyről telibe láttuk a Székelykőt, úgyhogy az
ott töltött öt nap alatt rengeteg arcát megismerhettük – milyen, amikor párás, esős idő van, amikor kitisztul, amikor a nap megsüti, amikor felkel, majd lemegy a nap, amikor egy felhő takarja el, és persze, milyen mászás közben és a csúcsról nézve. Nem tagadom, beleszerettem a hegybe. Torockó pedig a házai miatt is különleges, fehér, klasszicista díszítésű lakóházak alkotják a falut, melyek Európa örökségei közé tartoznak, és remélhetőleg hamarosan Torockó miattuk bekerül az UNESCO világörökségi listájába.
Nagyon szerettem Torockót, mert egyszerű, parasztos (és gyakran térerő és WiFi-mentes) környezetben nagyon hangulatos volt öt napot eltölteni, és emellett hihetetlen volt minden nap a Székelykő és a gyönyörű házak látványára kelni reggelente.
Első nap végig utaztunk, első megállónk pedig Nagyvárad volt, ahol megnéztük a Székesegyházat és sétáltunk a belvárosban. A központ szép volt, történelmi és szecessziós stílusú épületeivel, azonban bevallom, egyes részek borzasztóan kiábrándítók voltak. Aki járt már Romániában, az tudja, hogy nem a legfejlettebb ország és a városok tele vannak szocreál épületekkel, talán jobban is, mint Magyarországon. Egyébként korábban is voltam Erdélyben (főleg Székelyföldön), azóta mondjuk elméletileg sokat fejlődött az ország, de még mindig nem a földi paradicsom.
Nagyvárad után a Királyhágót néztük meg, amit én már nagyon sokszor láttam, mert jó párszor voltam Erdélyben, és ahányszor mentünk, ott minden alkalommal megálltunk, ahogy most is – oda és visszafele is. Még mindig nagyon szép volt a kilátás, és lőttem jó pár fotót, bár a legtöbb képet az egyik barátnőmről készítettem, aki nagyon szereti, ha fotózzák, én meg szeretek fotózni, szóval vele gyakran csinálunk ilyen programot.
A buszunkban egyébként harmincvalahányan utaztunk, és ez általában azt jelentette, hogy nem volt túl nyugis a környezet, még ha a fél osztály aludt is. Főleg azért volt ez, mert mindig kellett valamilyen zenének szólnia hangosan egy Bluetooth-ps hangszórón – és sajnos az idő nagy részében nem olyan zene, amit én élveztem. Azonban előfordult időnként, hogy nagy klasszikusokat raktak be, régi slágereket, amiket mindenki ismer és szeret. A Királyhágó után pedig direkt ilyen zenék mentek, és a busz hátsó fertálya énekelt és „bulizott” ezekre. Én is élveztem, bár a busz elejére szorulva, ahol mindenki csöndben volt szinte, annyira nem engedtem el magam. Az egyik osztálytársam (akinek általában legnagyobb a hangja) a Hair című musicalből az I Got Life számra külön produkciót adott elő, táncolva és hangosan énekelve, úgy, hogy mindenki szakadt a röhögéstől, még a tanárok is, és a végén mindenki ujjongva tapsolt neki. Szóval ez adott egy nagyon jó hangulatot.
Ezután Körösfőn álltunk meg, ahol a kazettás mennyezetű templomot tekintettünk meg. Nekem nagyon tetszett a templom, mert tele volt gyönyörű népművészeti alkotásokkal – a szőttesekkel, és a festett kazettákkal és padokkal.
Körösfő után már nem álltunk meg sehol, és este nyolc óra körül érkeztünk meg Torockóra, ahol elfoglaltuk a szállásunkat. A fő tér (ahol egy forrás folyt - az egyetlen és a legjobb vízforrásunk) adott otthont a vendégházunknak. Elég sokféle szoba volt ott, kicsik, nagyok, újak és régiek. Nekünk kicsi szobák jutottak, de ami kárpótolt érte az az, hogy volt egy „privát” erkélyünk, amiről, mint említettem, szembe láttuk a Székelykőt – és úgy érzem, mi jártunk a legjobban – pontosabban négyen, két kétágyas szobában egy-egy mosdóval és fürdővel.
Második nap egészében Torockón voltunk, délelőtt megnéztük a falut és a néprajzi múzeumot, majd fél tizenegy körül – egy helyi kürtőskaláccsal a táskámban – elindultunk megmászni a Székelykőt. Igazi kemény túra volt, hiszen az idő nagy részében legalább negyvenöt fokos vagy meredekebb emelkedőn kellett felkapaszkodnunk, ráadásul párás, meleg idő volt, így nagyon elfáradtunk, néha kicsit meghaltunk közben, egyesek a túrától, mások a tériszonytól, néhányan pedig mind a kettőtől.
Engem a kilátás kárpótolt a túra nehézségéért. Az 1129 méter magas csúcsra feljutásért meg kellett dolgozni rendesen, de nagyon megérte. Lefele könnyebb volt, de nem kevésbé félelmetes, ugyanis erdőben mentünk, ahol az előző napi eső után még csúszós sáros volt a lejtő, így gyakran lettünk faimádók és kaptuk el egymást, mondjuk néhányan azt képzelve, hogy ők a fenegyerekek, a legmeredekebb lejtőn akartak leereszkedni, de nem hiába estek fenékre. Én, bár vigyáztam, szerencsétlenségemből kifolyólag – és egyszer mászás közbeni szotyizás miatt – pontosan négy alkalommal estem el, de legalább nem lett bajom.
Harmadik nap a Tordai hasadékhoz mentünk először, ami egy rövid, de egészen sziklamászós túra volt. Nagyon szép volt egyébként a Hesdát patak és a két hatalmas sziklafal, ami körülölelt minket. A hasadék után az egészen kiábrándító Tordán (ami szerintem az egész utunk alatt a legrondább város volt, amit láttunk) átbuszozva a tordai sóbányát vettük célba, ahol egy rövid idegenvezetés után szabadprogramként csónakba ültünk a bánya legmélyén lévő tóban. Evezni mondjuk egyikünk se tudott, de azért próbálkoztunk, és bár elég sokszor ütköztünk más külföldi turistákba, jól eltelt az idő. Végül Torda belvárosában kaptunk szabadidőt, amitől nem meglepő módon nem voltam elájulva, főleg, hogy sajnos esett az eső.
Aznap este volt azt hiszem a legemlékezetesebb az összes közül, kezdve azzal, hogy az egyik házinéni kiakadt azon, hogy a lányok szobájában fiúkat látott (akik nem mellesleg nem csináltak semmit azon kívül, hogy beszélgettek), és ordítozott, majd az osztályfőnököm kiosztotta. Később, vacsora után pedig a wifi-s erkélyünkről (ahol emiatt mindenki kockult) elszabadulva összetalálkoztam néhány c-s lánnyal, akikkel nagyon jóban vagyok, és mivel kedvesek voltak és befogadtak, velük töltöttem az este nagy részét. Beszélgettünk és kártyáztunk, míg amúgy a fél évfolyam kocsmában volt. Tíz körül a szállásra visszaérve pedig kiderült, hogy a kocsmázás néhányaknak kicsit sok volt, két lány osztálytársam (és néhány fiú) nagyon szétcsapták magukat, hogy támogatni kellett szerencsétleneket. Azt hittem egyébként, hogy ofőm nagyon ki lesz akadva, hiszen indulás előtt ofői órán szentbeszédet tartott arról, hogy „zéró tolerancia” van az alkohollal kapcsolatban, ehhez képest úgy tűnt, mintha a dolog nem érdekelné a tanárokat egyáltalán.
A negyedik napon először Torockószentgyörgyre mentünk, ahol felmászunk a várba, hogy gyönyörű
kilátást nézhessünk újra, majd a következő megálló Nagyenyeden volt. Itt a Bethlen kollégiumot és a vártemplomot néztük meg. Végül Gyulafehérvárra mentünk, itt megnéztük a vár megmaradt részeit és a székesegyházat, utána pedig háromórás szabadidőt kaptunk. Ezalatt ettünk egy elég rossz pizzát 13 lejért egy nagyon fura étteremben, láttunk egy utcai művészt, vettünk olvadós fagyit egy cuki, de fura sráctól, és játszottunk Heads Up-ot az egyik téren, hogy elüssük az időt.
Az utolsó napon már hazaindultunk, de útközben természetesen meg kellett állnunk Kolozsváron. Megnéztük Mátyás szülőházát és a szobrát, valamint a székesegyházat, utána pedig a fél osztály a közeli KFC-ben töltötte a háromnegyedórás szabadidőt.
A buszút kevésbé volt hangulatos az odaútnál, főleg mivel borzasztó magyar tuc-tuc és/vagy mulatós zene ment állandóan, így időnként a saját zenémet üvöltettem a fülembe, máskor pedig az előttünk ülő fiúk telefon speaker-jéről szóló rockzenébe hallgattam bele. De gyakran csak szenvedtünk a zenéktől. Amúgy sokat beszélgettünk a barátnőmmel, aki mellett ültem egész végig, és akivel egyébként mind a három alkalommal, amikor játszottuk, hibátlan megoldásokkal nyertük meg a totót, mert jól tudunk tippelni és mert figyeltünk – így mindig kaptunk ingyen kaját.
Az erdélyi út összességében eseménydús volt, volt benne sok dráma is, és sok jó beszélgetés, amiről nem írtam. A látványosságok közül egyébként a természeti dolgok sokkal inkább lenyűgöztek, mint a városok, amik közül egyébként Kolozsvár volt talán a legszebb, bár Gyulafehérvár és Nagyvárad se volt rossz. Eddig Erdélynek ezen a részén nem nagyon voltam, csak Székelyföldön, szóval ezek a helyek nagyjából újdonságok voltak számomra, ezért sok élményt gyűjtöttem. Bár az osztályközösségünk alapjáraton elég borzalmas, mégis egész jól viseltem a velük eltöltött öt napot, sőt, jól éreztem magam.
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt az elménybeszámolót. (A képeket mind én csináltam, telefonnal.)
Ti jártatok már Erdélyben? Mik a kedvenc helyeitek?