Florealise

Egy gimnazista lány agymenéseit, művészkedéseit és szárnybontogatásait találhatjátok ezen a blogon, vagy másnéven egy virtuális kuckón, ahová bárki betérhet egy bögre kávéval vagy teával.

navigáció

eddig történt

látogatók

Rendszeres olvasók

Már korábban is írtam néhány bejegyzést a nyelvtanulás témájában, és arról is írtam, hogy mennyire fontosnak tartom az idegen nyelven való olvasást, most pedig részletesebben is szerettem volna belemenni ebbe témába, és az ezzel kapcsolatos tippjeimet megosztani veletek. 
Én személy szerint nagyon szeretek különböző nyelveken olvasni. Az ismerőseim sokszor ezért úgy néznek rám, mint valami csodabogárra, pedig nem olyan elképesztően földönkívüli dolog, nem feltétlenül kell nagy tudással rendelkeznünk ahhoz, hogy elkezdhessünk a választott nyelven olvasni. Persze, egy körülbelül A2 szinttel (azt hiszem) mindenképp kell rendelkezni, de azon kívül tényleg nem olyan nagy dolog – hiszen a könyv olvasása fog igazán fejleszteni minket, nem pedig a könyv olvasásáért kell felfejlesztenünk magunkat.

1. Szintednek megfelelően válassz!


Nagyon fontos jól választani, mert egy rossz választás könnyen elveheti a kedvedet a további olvasástól. Ezért a szintednek megfelelően könnyebb nyelvezetű könyvvel érdemes kezdeni – ilyen lehet egy gyerekkönyv, például A kis herceg olaszul egészen könnyen olvasható és nagyon olcsón le is lehet tölteni az Amazonról (párszáz forintért teljesen megérte!).
Ha nem akarsz gyerekkönyvet olvasni, az is egy nagyon jó opció, ha egy olyan könyvet választasz, amit már magyarul többször is olvastál, tehát tudod miről szól, ezért kevésbé lesz kihívás megérteni, miről szól. Nekem ehhez az örök példám a Harry Potter, az első részét szerintem magyarul számtalanszor elolvastam már, és ez volt a legelső könyv, amit angolul olvastam, nagyon hasznos volt és ezért olaszul is elkezdtem, már továbbjutottam a felénél (büszke vagyok magamra!). Mondjuk, a Harry Potter talán egy kicsit nehezebb nyelvezetű, legalább is az olasz fordításban mindenképp, és például a Percy Jackson sorozat első része, a Villámtolvaj (amit szintén olvastam többször is magyarul és angolul) könnyebben megérthető számomra. Szóval, ha valaki ugyanannyira imádja a Percy Jacksonokat, mint én, annak a Villámtolvaj is egy nagyon jó kezdés lehet az idegen nyelven olvasáshoz.
Haladóknak pedig azt tudom mondani – de nekik szerintem nem is nagyon kell – hogy olyan könyveket válasszanak, amiket amúgy is elolvasnának és az eredeti nyelvük az a nyelv, amin szeretnének olvasni.

2. Ne szótárazz ész nélkül!


A megértéshez nagyon fontos, hogy kikeresd az ismeretlen szavakat, hiszen ezzel új szavakat ismerhetsz és tanulhatsz meg, de nem szabad túlzásba vinni. Ha úgy érzed, minden második szót ki kellene szótárazni, megijedhetsz, és ahelyett, hogy a megértésre és a történetre koncentrálnál, könnyen át tudsz lépni iskolai fordító-üzemmódba, ami kicsit sem jó! Megérteni kell a szöveget, nem pedig lefordítani.
Ezért azt javaslom, hogy csak akkor nézd meg a szavak jelentését olvasás közben, ha nagyon nem tudod kitalálni a szövegkörnyezetből – a többi ismeretlen szót pedig érdemes aláhúzogatni, utána pedig, mondjuk fejezet végén visszamenni, és kiírogatni a szavakat egy füzetbe, vagy ahogy én szívesebben csinálom: a Quizlet nevű alkalmazásba betáplálni.
Elképzelhető, hogy hallottatok már a Quizletről, talán suliban használtátok már, én is onnan ismerem, hogy a matektanárommal játszottunk vele. De ha még nem ismernétek, a Quizlet egy tanulást segítő alkalmazás (Androidon biztos van, de szerintem Ios-en is elérhető), amibe mindenféle megtanulnivaló dolgokat lehet bevinni, a program pedig különböző, játékos módokon tanítja meg (flashcardokkal például), és kérdezi ki ezeket. Szótanulásra szerintem tökéletes – én gyakorlatilag csak ezt használom erre, amióta az olasztanárom elkezdte használni és nem a szótárfüzetből írat dolgozatokat, hanem a csoportunkba berakott setekből kérdez minket ki. Ezen kívül magamnak pedig időnként létrehozok egy-egy setet angolul vagy olaszul ahogy olvasok, sőt egy francia setet is elkezdtem, ahogy az alapoktól kezdve próbálok megtanulni ezen a nyelven – persze franciául még nem olvasok, az még várat magára. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom a Quizletet nyelvtanuláshoz (meg más tanulásához is) és az idegen nyelven olvasást segítve.

3. Ne ijedj meg az ismeretlen nyelvtani szerkezetektől!


Itt is azt tudom mondani, hogy a lényeg a megértés. Ha szembe találod magad egy olyan nyelvtani szerkezettel, amit nem ismersz, próbáld benne felismerni a szavakat, vonatkoztass el attól, hogy milyen szerkezetben van benne, és a szövegkörnyezetből próbáld összerakni, hogy mit jelenthet.
Ha ez nem megy, akkor érdemes rákeresni a szerkezetre az interneten, és ott meg fogod találni a választ, és azután már a hasonló ideidőt / szerkezetet fel fogod ismerni. Nem muszáj egyúttal megtanulni használni is, a lényeg tényleg az, hogy megértsd a szövegben, és egy idő után már rád ragad, ha sokat láttad használatban.

4. Ha sok, tarts szünetet!


Nem könnyű idegen nyelven olvasni, ezért ha úgy érzed, elfáradt az agyad közben, még ha nem is olvastál olyan sokat egyszerre, akkor tarts szünetet, szellőztesd ki a fejed, csinálj addig mást, és csak azután folytasd. Ez nagyon fontos, hiszen ha túlhajtod magad, az elveheti a kedved a további olvasástól.

5. Élvezd!


Ez a pont összefoglalja magában az előzőket – fontos, hogy olyan könyvet válassz, ami tetszik, amit élvezel, és nem jó, ha az ismeretlen tényezők elterelik a figyelmet a történetről. Próbálj elvonatkoztatni attól, hogy ez egy idegen nyelven van, és belemerülni a könyvbe ahogy ezt magyarul tennéd. Tudom, hogy az elején ez nem könnyű (ne ijedj meg, ha ez eleinte nem megy!), de ez a végső cél, hogy ne tanulásnak, nyelvgyakorlásnak érezd, hanem egyszerűen olvasásnak. Így úgy fogsz tanulni, hogy szinte észre sem veszed.
Egy idő után el fogsz jutni arra a szintre, amikor már nem azért nyúlsz idegen nyelvű könyvhöz, mert a nyelvet akarod gyakorolni, hanem azért, mert inkább eredeti nyelven akarsz olvasni valamit, amit egyébként is el szeretnél olvasni. 
Én például angolul gyakran szívesebben olvasok egy amúgy angol anyanyelvű könyvet, mert tudom, hogy az az eredeti, vagy azért, mert magyarul még nem elérhető, és nem várnám ki a magyar fordítás megjelenését. Olaszul azért még nem tartok itt egyáltalán, még egy könyvet sem fejeztem be teljesen (bár már háromba is belekezdtem – igen, az én formám), és rendesen megdolgoztat a dolog, viszont határozottan érzem a fejlődést, olyannyira, hogy pont ma, ahogy ezt a bejegyzést terveztem, letöltöttem Elena Ferrante négy könyves Nápolyi regények sorozatát eredeti nyelven, hogy hátha el fogom tudni olvasni a jövőben. De egyelőre az olaszul olvasás határozottan nyelvtanulás szagú, ezt az is mutatja, hogy közben más dolgokat olvasok – magyarul, vagy angolul -, és időnként beleolvasok a Harry Potterbe a kis ebookomon.

Szóval, ahogy nekem is kitartásra van szükségem az olaszul olvasás során, mindenkinek én is kitartást kívánok, aki az idegen olvasás rejtelmeibe vág bele. Nehéz, tudom én ezt első kézből, de azt is, hogy nagyon megéri, hiszen elképesztően sokat lehet tanulni minden egyes könyvből. Nem utolsó sorban pedig minden ismerősöd úgy fog rád nézni, mintha egy igazi zseni lennél. Hajrá!

#28 - Megmelegítettem a helyedet

||

Megmelegítettem a helyedet,
A villamos ülésén fagyoskodván,
A reggeli tömegbe zárva, árván
A saját világom elfeledett
Városában, hova nincs útleveled.
Mégis megmelegítettem a helyed.

Ahogyan állsz, az oszlopba kapaszkodva
Füledben szól a zenebona
A valóságtól elszakadva, s ügyelsz
Hogy még véletlen se vesd rám
Elkalandozott, égkék tekinteted.
Pedig megmelegítettem a helyed.

Ismerős szavak visszhangoznak
S én a tétova fagyos hétköznap
Rabjaként felállok, s nem nézek
Hidegtől kipirult arcodra, s szemeidbe.
De ülj le idegen, csak neked
Megmelegítettem a helyed.
Nagyon önzően vagy beképzelten hangzik, ha azt mondom, szeretem magam. Pedig így van – és még csak nem is szégyenkezem miatta. Ez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy nagyrészt egészséges önképpel rendelkezem és jól érzem magam a saját bőrömben.
Ez persze nem mindig volt így. Voltak korszakaim, amikor utáltam magam – belenéztem a tükörbe, és kijelentettem, hogy ronda vagyok. Ránéztem a hasamra és szégyenkezve húztam be, közben arra gondolva, kövér vagyok. Azt, hogy nem voltam népszerű, annak tudtam be, hogy idegesítő vagyok és elviselhetetlen. És hogy soha nem volt még barátom, az nyilván azt jelentette számomra, hogy visszataszító vagyok és engem nem lehet szeretni.
Elég lehangoló, mi?
Az is volt. Talán az egyik legrosszabb időszakom volt tavaly tavasz, amikor ilyen gondolatokkal volt tele a fejem, frusztrált voltam, stresszes az iskolától, és nagyon könnyen felhúztam magam. Ha felhúzom magam, vagy mérges vagyok, vagy szomorú, akkor általában sírok. Viszont valami miatt a sírást gyengeségnek gondoltam, ezért a végén már nem azért bőgtem, amiért eredetileg, hanem önmagamat marcangoltam, hogy én mennyire gyenge, rossz, szerencsétlen idióta vagyok.
Borzasztó úgy élni, hogy nem vagy kibékülve saját magaddal. Én ezt tudom első kézből. És hogy mi változott?
Nem tudom pontosan. Nyilvánvalóan folyamat eredménye volt, de egy bizonyos pontra emlékszem, amitől kezdve máshogy tudtam magamra nézni.
Konkrétan a tükör előtt álltam, teljes valómban, de ahelyett, hogy a hibáimat pécéztem volna ki, mint ahogy azt korábban gyakran megtettem, elkezdtem sorolni azokat dolgokat, amiket szerettem magamban – főként kinézetileg, mert leginkább azzal volt mindig problémám. Észrevettem, talán életemben először, hogy milyen szép színű a szemem – zöld, de mégis, színátmenet van benne. Feltűnt, hogy az orromon lévő szeplők valójában egészen aranyosak. Rájöttem, hogy karcsú a derekam, és hogy bár van mit változtatnom az alakomon, nem vagyok kövér.
És talán akkor mondtam magamra először azt, hogy szép vagyok életemben úgy, hogy komolyan is gondoltam, és semmilyen csini ruha vagy smink nem volt rajtam.
Talán nem tűnik nagy dolognak, és talán bután hangzik ez az egész történet, de számomra ez sokat jelent. Persze, nem egyik pillanatról a másikra kezdtem el szeretni magamat. Időbe telt, mire a testem minden apró szegletével megbarátkoztam, és amire magabiztosnak éreztem magam, kívül-belül. Sőt, még mindig bőven van mit fejlődnöm, azt hiszem.
Arra is rájöttem, hogy hiába várom, hogy mások kedveljenek, ha én sem szeretem magam.  Ha én sem gondolom, hogy érdemes vagyok mások társaságára, akkor az nyilvánvalóan érezhető a kisugárzásomban, és az emberek nem szeretnek negatív kisugárzású emberekkel beszélgetni – tudom, hiszen én sem szeretek.
Azt is elmondhatom, hogy amióta elmondhatom, hogy szeretem magam, azóta nem sírok annyit, de ha mégis, akkor kiengedem, hiszen tudom, hogy így lesz könnyebb. Nem kezdem el marcangolni saját magamat, nem feltétlenül magamban keresem a hibát minden apró dolog miatt.
Boldogabb vagyok.
Mielőtt belekezdenék az egyik legfrissebb olvasmányélményem taglalásába, szeretnék bocsánatot kérni, hogy így eltűntem az elmúlt pár hétre. Ahogy már a kettővel ezelőtti bejegyzésben írtam erről, ebben a tanévben nagyon sok mindent vállaltam, és most már határozottan érzem is ezt, a szabadidőm sajnos lecsökkent, így nem sikerült bejegyzést hoznom sajnos. Viszont remélhetőleg hamar megszokom az iskola rendjét és megtanulom beosztani az időmet jobban (bár azzal lesz feladat rendesen), így megpróbálom megtartani a heti egy bejegyzést itt a blogon.
A mai bejegyzés témája pedig John Green legújabb regénye, a Teknősök végtelen sora című könyv, aminek már a címe és a borítója is vonzza a tekintetet. Nem titok, hogy az írónak nagy rajongója vagyok, ezért talán nem nagy spoiler, ha már így az elején bevallom, hogy ezt a könyvét is imádtam.
Fülszövege:
A tizenhat éves Azát sosem hozta igazán lázba a szökevény milliomos, Russel Pickett utáni nyomozás, de miután százezer dolláros pénzjutalom forog kockán, legjobb és legvakmerőbb barátnőjével, Daisyvel buzgón kutatni kezd utána. Együtt próbálják megtalálni az utat először is Pickett fiához, Davishez.
Aza minden erejével igyekszik. Próbál jó gyerek, jó barát, jó tanuló és még jó detektív is lenni, miközben sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré.
A történet főszereplője egy mentális betegségben szenvedő tizenhat éves lány. Jellemét, viselkedését pedig nagyban befolyásolja a betegsége, ez már rögtön az első mondatokból, gondolatokból sejthető - és nyilvánvalóan erre utal a fülszövegben szereplő "sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré" félmondat. Úgy is lehet mondani, Aza szereplője, személyisége nem értelmezhető a sötét gondolatai nélkül, így ez okozza a történet főbb konfliktusait és a legfőbb problémákat, amikkel Azának meg kell küzdenie.
A fülszöveg alapján ezt nem sejtettem, inkább arra következtettem, hogy a sztori középpontjában a nyomozás helyezkedik majd el, de valójában ez a könyv egyáltalán nem detektívregény (ami talán furcsa is lett volna John Greentől), hanem, mint írtam, Aza személyisége és a gondolatspiráljaiból adódó problémák köré épül. A nyomozás annyiból igazán lényeges, hogy elvezet a történet egy másik fontos szereplőjéhez, Davishez.
Davis egy nagyon érdekes figura, egyrészt egy nem túl törvényhű előéletű milliomos fia, akinek mindenféle anyagi javak megadatottak, apja eltűnésével pedig öccse gondviselőjeként kell megállnia a helyét. Emellett kifejezetten elvont gondolatait versekbe tölti, magányos és boldogtalan jelen helyzetében. A szokatlanul alakuló, kicsit sem klisés kapcsolat, amely Azához fűzi, a regény egyik fő szála.
Ha pedig a történet főbb szereplőiről van szó, nem mehetünk el Aza legjobb barátnője, Daisy mellett. Daisy személyisége Azáéval ellentétes - a lány vakmerő, vagány és határozott -, látszólag nem logikus, hogy ők ketten ilyen szoros kapcsolatban legyenek, azonban kiegészítik egymást. A történet az ő barátságukról, annak alakulásáról és a konfliktusaikról is szól.
És bár ezek nagyon általános témáknak tűnhetnek, a könyv mégsem egy szokványos YA regény. Aza, mint hogy gondolatspiráljai nagyban meghatározzák, másként látja, értelmezi a körülötte lévő világot, mint a legtöbb ember, másként éli meg a helyzeteket, és ezért a történet alakulását is befolyásolja, valamint szokatlan hangulatot kölcsönöz a regénynek.
És bár nagyon szerettem ezt a könyvet, annyi kritikát mindenképp megfogalmaznék, hogy a kezdés egy csöppet zavaros volt számomra. Nem indult lassan, inkább hamar beleugrott a feltételezett történet közepébe, viszont onnan más irányba indult el, mint az vártam, és nehéz volt megállapítani, hogy akkor most miről is szól ez a történet és hova tart. Viszont amire rájöttem, hogy hogyan vannak a dolgok, elkezdtem értékelni és valóban élvezni. 
Amikor pedig becsuktam a könyvet, nem tudtam nem mosolyogni, nem azért, mert milyen boldog voltam - egyszerűen a bennem lévő érzelmek hatására, amik a történet olvasása során felgyülemlettek bennem. Ha pedig így fejezek be egy könyvet, az egyértelmű jele számomra annak, hogy egy jó könyvet tettem le.
A végére még annyit jegyeznék fel, hogy több John Green könyv elolvasása után már felfedezhetőek bizonyos minták a történetben, így például több szempontból párhuzamba lehet állítani a Katherine a köbön című regénnyel, főleg a szereplők és a viszonyaik alapján - de ez semmit nem vesz el egyik regényből sem, hiszen önálló könyvként, sztoriként állnak, és a hasonlóságok ellenére alapjában véve teljesen eltérnek egymástól és mind a két könyv a maga módján értékes.
(A Katherine a köbönről írt ajánlómat ITT találhatjátok.)
Mindenkinek kötelező sok évig koptatnia az iskolapadot, és a legtöbben nem tesszük különösebben szívesen. Sokszor arra gondolunk, jobb lenne hagyni a fenébe (én az év minden napján jk), hiszen nehéz, sok munka, és az esetek nagy részében nem is érdekel minket a téma.
Őszintén, én is régóta unom már a közoktatást, és én is nagyon elfáradok, és néha én is túlterhelve érzem magam. Persze, nagyon nagy problémák vannak asz oktatási rendszerrel, de erről majd egy későbbi bejegyzésben szeretnék írni részletesebben. Most inkább arról szeretnék írni, hogy hogyan érdemes tanulni, és a lehető legjobbat kihozni magunkból az iskolában, még a kellemetlen körülmények között is.
Nem azért érdemes tanulni, hogy mindenből csak jó jegyeink legyenek.
A jegyekre kevésbé értékelésként, hanem inkább visszajelzésként kellene tekintenünk szerintem. Az, hogy kettest kaptam a matekdolgozatra, nem azt jelzi, hogy rossz vagyok matekból, hanem azt, hogy nem elég energiát fektettem be, amikor erre a dolgozatra készültem, és ezért legközelebb talán jobban kell igyekeznem. Ha pedig a legjobb igyekezetemmel sincs meg az ötös, csak a négyes, az se azt jelzi, hogy buta vagyok. Inkább azt jelzi, hogy talán nem matematikusnak kellene mennem, viszont más dolgokra érdemesebb fókuszálnom, amik fontosabbak a jövőm számára.
A jegyek a nap végén alig számítanak valamit. A felvételin az érettségi százalékoknak sokkal nagyobb szerepe van, ha matekból ötös helyett négyest kaptál, az csak pár ponttal kevesebb.
Nem a jegyeknek kell tanulni. Viszont az alapműveltség megszerzése valóban elég fontos. Érdemes felismerni a tananyagban, hogy mik azok a témák, amik talán az életben is előkerülhetnek, és azokat megjegyezni – de nem bemagolni a dolgozatra, hogy utána két nappal már ne emlékezzünk rá, hanem megérteni az összefüggést, és eltárolni a hosszútávú memóriánkban.
Ami pedig a legfontosabb: felismerni a tantárgyakat, amik a leginkább érdekelnek, és azokra fókuszálni, hogy valódi tudást szerezzünk. Nem csak azért kell ezeket tanulni, hogy le tudjunk érettségizni, és hogy aztán esetleg le tudjunk diplomázni az egyetemen, hanem hogy a gyakorlatban is tudjuk hasznosítani a tudást, amit megszereztünk. Ha eléggé érdekel a téma, érdemes akár utánajárni, és tanulni saját magunknak, fejleszteni a tudásunkat.
Személyes példa: Mindig is érdekeltek a nyelvek, imádok nyelveket tanulni. Azt pedig – a bátyáimnak köszönhetően – hamar felismertem, hogy kizárólag csak az iskolában nem fogok elég jól megtanulni semmilyen nyelven. Így elkezdtem videókat, majd később filmeket nézni angolul, és könyveket olvasni, és rájöttem, hogy valóban rengeteget jelent az, hogy magamtól is gyakorlom, és talán ezért is van az, hogy az angol csoportban én voltam az egyik legjobb. Ugyanígy az olasszal is, ezen a nyáron nagyon sokat fejlesztettem az olasz tudásomat, nem azért hogy ötösöket kapjak az órákon, vagy hogy a tanárt lenyűgözzem (Jézusom), hanem mert valóban szeretnék megtanulni olaszul és egyébként is imádom az országot és a kultúrát is. Ezen kívül franciául már teljesen magamtól kezdtem el tanulni, és képes vagyok órákat tölteni a gyakorlásával pedig erre sosem fogok jegyet kapni, és nem azért csinálom, hogy legyen egy nyelvvizsgám, hanem mert egyszerűen imádok új nyelveket tanulni és ezáltal új kultúrákba nyerni bepillantást. 
Ahogy egyik délelőtt francia szavakat írogattam a kis füzetembe, és új nyelvtanokat tanulgattam – akkor jöttem rá a „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” mondás értelmére úgy igazán, és hogy mit jelent az életnek tanulni. Hát ezt. Amikor egy órán keresztül igéket ragozok, csak azért, hogy egy nap franciául beszélgethessek valakivel, és hogy Franciaországban ne adhassanak el.
Alapvetően nagyon lusta vagyok, mivel könnyen tanulok és ezért sosem volt szükségem arra, hogy igazán megerőltessem magam a jó jegyekért (erről részletesebben írtam ITT). Így általában nem is nagyon tanultam dolgozatokra, csak mindig az óra előtti ötperces szünetben, és bár sokszor még így is megvolt az ötös vagy a négyes, egy nap múlva már semmire sem emlékeztem a dolgokból általában. Tudom, hogy ez nem hatékony egy cseppet sem, éppen ezért próbálom rávenni maga arra mostanában, hogy inkább töltsek több időt a házik megírásával, és ne csak sebtében lemásoljam (mert be kell vallanom, nem egyszer csináltam ilyet), ezzel gyakorolva az anyagot, és inkább üljek többet a füzetem felett, és magolás helyett összefüggéseiben átlátva megtanuljam az adott témát. Főleg ezek a céljaim az új tanévre, remélem sikerül betartani. Emellett természetesen, amiről eddig írtam, hogy nyelvekben pedig szeretném tovább fejleszteni magam, mert tudom, hogy számomra ez fontos és szükségem is lesz ezekre a jövőben, nem csak egyszerűen élvezem a dolgot.
Ezt javaslom mindenkinek (és magamnak is), aki még velem együtt az iskolapadokat koptatja – tanuljunk, amíg lehet és amíg ez az egyetlen dolgunk, és próbáljunk valódi tudást szerezni, amit hasznosíthatunk az életben.
Augusztus legutolsó hetében járunk, úgyhogy elindult a Back To School bejegyzések ideje, én is készültem néhány bejegyzéssel, hiszen diákként elég sok szempontból foglalkoztat ez a téma. Az első ilyen jellegű, sulis bejegyzésem egy személyesebb poszt lesz, amiben az idei tanévre szóló terveimet taglalom.
Vajon túlvállaltam magam erre az évre? Nem vagyok benne biztos, de kicsit félek, hogy igen, mert rengeteg dolgot fogok csinálni idén iskola mellett, ezek között van jó néhány új dolog is, és nem hiszem, hogy az iskola tizenegyedikben könnyebb lesz, mint tavaly. 
Annyi könnyebbségem lesz, hogy nem kell majd angolórákra járnom, mivel már megcsináltam az érettségit, plusz nem lesz rajz, ének és infóórám se, ezzel a tölteléktantárgyaim nagy részétől megszabadultam. De azzal, hogy ezek az órák kiesnek, valószínűleg összességében nem lesz kevesebb órám, mivel két tantárgyból leszek faktos (töri és magyar), és a többi tantárgynak is emelkedni fog az óraszáma valószínűleg. Ráadásul még plusz szakkörféleségeket is vettem fel – egy plusz olaszórát (nyelvvizsga és OKTV felkészítő), és pszichológia faktot, amit azért sorolok a szakkörökhöz, mert valószínűleg nem lesz igazán komoly, de kiderülhet az ellenkezője a dolognak.
A lényeg, hogy az iskola sem lesz könnyebb, én pedig egészen sok sulin kívüli tevékenységet is vállaltam magamra.

Zeneiskola

Mindig is jártam zeneiskolába, egész kicsi korom óta, így ez nem újdonság. Sok éve citerázom és plusz órában citerazenekarba járok. Idén ez eléggé meg fog változni – abbahagyom a citeraórákat (de zenekaron maradni fogok), helyette elkezdek népi hegedülni. Már nagyon izgatottan várom, hogy mi lesz ebből az egészből, sosem hegedültem még, de kíváncsi vagyok rá. Mivel szeretnék minél több hangszeren megtanulni életemben, boldogan mondhatom, hogy a hegedű lesz a negyedik a sorban (citera, gitár, ukulele az első három).

Magánének

Egy teljesen másik iskolába járok magánénekre, méghozzá tavaly november óta egy nagyon aranyos tanárnőhöz. Itt főként klasszikus hangképzést tanulok, amiről előtte azt hittem, nekem nem jó semmire, hiszen soha nem akartam operaénekes lenni vagy mi. Igazából nagyon sokat segít, ugyanis a klasszikus hangképzés mindennek az alapja, és így tudom megismerni a hangom képességeit és fejleszteni az énektechnikámat.

Zenekar

A zeneiskolás zenekaron kívül egy szimfonikus zenekarban énekelek már sok éve, és az őszi időszakban főleg nagyon sok koncert és még több próba lesz. Ezen kívül pedig éppen egy albumon dolgozunk, ami szintén sok munkát igényel, de nagyon szeretem csinálni.

Önkénteskedés

Az előző bejegyzésemben már írtam arról, hogy idén nyáron csatlakoztam egy külföldi csereprogramokat szervező alapítvány önkéntesei közé, és hogy ez igazából csak most fog igazán beindulni – ez pedig annyit jelent, hogy ez is egész sok időmet el fogja foglalni, mivel háromféle feladatkört is magamra vállaltam. Nagyon remélem, hogy élvezni fogom a munkát, és hogy jó élmény lesz segíteni a cserediákokat.

OKTV

Ez nem sulin kívüli tevékenység, de valamilyen szinten mégis annak számít, hiszen biztos vagyok benne, hogy sok nem iskolában töltött időt fogok rászánni.
A lényeg az, hogy jelenleg úgy néz ki, hogy két tantárgyból is, de legalább egyből indulni fogok OKTV-n. Mindkettő főleg azért, mert a tanáraim rá akarnak venni, én pedig úgy vagyok vele, hogy miért ne próbáljam ki magam, bár az az igazság, hogy egy kicsit félek a dologtól.
Olaszból biztosan fogok menni, ahogy a csoportom fele is, mert a tanár általában mindenkit el szokott küldeni már tizenegyedikben is. A másik lehetséges tantárgy a magyar, amire egy régebbi tanárom akar vinni, aki egyébként nemrég egy csapatversenyre vett rá (aminek eredményeképp július elején Németországban voltam). Ez az ijesztőbb dolog, főleg a tanár miatt – félek attól a nőtől (igazából bírom, de elég para) – de lehet, hogy igent mondok a dologra. Meglátjuk.

Eléggé sok dolgom lesz idén, sok új kihívás, olyan dolgok, amiktől kicsit tartok, de közben izgatott vagyok miattuk.
Azt hiszem, a tizedik évemet összefoglaló bejegyzésben arról írtam, hogy a tizedik azért volt az eddigi legjobb évem, mert sok kihívásnak tettem ki magam, viszont ezektől sokat kaptam, és rájöttem, hogy szükségem van ezekre, hogy ne punnyadjak és lustuljak el és hogy ne érezzem üresnek az életemet. Szóval úgy tűnik, ettől idén sem kell majd félnem.
Ha pedig túl sok lesz (amire látok némi esélyt), akkor abbahagyok vagy szüneteltetek valamit. Nem probléma, legalább megismerem a határaimat, hogy mennyi terhelést vagyok képes elviselni.
Azért remélem, hogy a sok-sok dolog ellenére lesz időm a blogra is, mert ez alatt a néhány hónap alatt, amióta vezetem ezt a kis internetes kuckót, egészen hozzám nőtt, és így nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki bekövetett, elolvassa a kis írásaimat, cikkeimet és főleg iszonyat jól esnek a hozzászólások és a visszajelzések. Köszönöm!
Kissé szomorúsággal tölt el, hogy ez a hét a legutolsó a nyáron, jövő hétfőtől pedig újra az iskolapadba kell ülnünk. Illetve, ha nagyon őszinte akarok lenni, igazából egy kicsit várom – valahogy mindig is szerettem az iskolakezdés és az iskolára készülés hangulatát. Csak később válik monotonná, szürkévé a dolog, amikor már belerázódtunk.
Ma egészen ráhangolódtam az iskolakezdés, sőt még az ősz gondolatára is, de a mai bejegyzésben még nem erről fogok szót ejteni.
Szeretnék emléket állítani az idei nyaramnak, ami nem egészen volt olyan, mint az eddigi vakációk.
Az első különbség a korábbi nyarakhoz képest az, hogy sokkal kevesebbszer utaztam el, és egyetlen egy táborban sem voltam az idén, pedig régebben biztosan azt mondtam volna, hogy tábor nélkül nem nyár a nyár. Összehasonlításképpen, tavaly azt hiszem, négy táborban voltam, idén pedig kétszer (jó, háromszor, ha a sulis kirándulást is beleszámítjuk) utaztam el, és egyik se tábor volt.
Más kérdés, hogy korábbi években nem voltam egyáltalán nyaralni, külföldön pedig már sok éve nem voltam, most viszont, ha úgy vesszük, mind a három utazásom külföldön volt: nyár elején az évfolyamommal Erdélybe mentem. Aztán júliusban egy országos verseny (amin még tavaly szeptemberben vettem részt a csapattársaimmal) jutalom kirándulásképpen Németországba utaztam. Végül pedig most augusztusban egy utazási iroda által szervezett buszos út keretében Olaszországban voltam anyukámmal.
Szóval összességében kijelenthetem, hogy bármennyire is nem utaztam annyit, és nem voltam táborokban, elképesztő élményekkel gazdagodtam ebben a két és fél hónapban.
Az itthon töltött napjaimban sem hagytam, hogy unatkozzak, természetesen. Minden héten próbáltam legalább három olyan alkalmat szervezni magamnak, amikor elmegyek itthonról, legtöbbször azért, hogy valamelyik barátnőmmel találkozzak, amik mindig jó időtöltésnek bizonyultak. Így alakult, hogy egyértelműen eseménydús nyárban volt részem.
A legmeghatározóbb élményeimről itt (Erdély), itt (Németország) és itt (Olaszország) olvashattok, ezeken kívül pedig szeretnék még írni pár apróbbról.
Ezen a nyáron életemben másodszor vízisíeltem egy közeli város szélén lévő mesterséges tavon, egyik barátnőm társaságában. Sajnálatos módon nem sikerült túljutnom az első kanyaron, de büszkén mondhatom, hogy addig általában simán ment a dolog, míg tavaly, amikor először voltam, alig bírtam felállni a lécekkel.
Mint majdnem minden évben, idén is kimentem a Mesterségek Ünnepére a Budai várba, ami egy népművészeti fesztivál, a kirakodóvásárban valóban értékes népművészeti alkotásokat árulnak és a színpadokon népzenészek és néptáncosok lépnek fel. Idén annyi különbség volt a korábbiakhoz képest, hogy anyukám helyett az egyik, szintén népművészet és -zenekedvelő barátnőmmel mentem. Meghallgattunk egy nagyon jó koncertet, amit korombeli zenészek adtak elő – egy énekes, két hegedűs, egy brácsás és egy bőgős. Az volt a tervem, hogy később odamegyek hozzájuk azon az alapon, hogy az énekeslánnyal már találkoztam régebben népi énekversenyeken, és hogy én is népzenész-szerűség vagyok (citerás), és talán ismernek valakit akit én is (meg persze mert a bőgős srác baromi jól nézett ki), de végül nem jött össze, mert a koncertjük után eltűntek.
Más elég fontos tényezője a nyaramnak, hogy csatlakoztam egy külföldi csereprogramokat szervező alapítvány önkéntesei közé, amit csak most fogok igazán elkezdeni, hiszen mostanában fognak érkezni a diákok Magyaroszágra, de eddig is részt vettem pár eseményen ezzel kapcsolatban – egy képzésen, és pár csapatépítő foglalkozáson a többi önkéntessel, és az utóbbi időben néhány meetingen is, amiben már azt terveztük meg, hogy mit fogunk csinálni az évben. Már nagyon várom, hogy úgy igazán elkezdhessem a dolgot, és persze, hogy találkozhassak a cserediákokkal.

Ennyi lenne ez a kis nyári összefoglaló bejegyzés.